A II. világháború után indult hódító útjára az az elképzelés, amely a családot egészében, mint egy rendszert tekintette, amelyben a rendszer minden tagja kapcsolatban áll egymással, és egyúttal mindegyik tagja hat a másikra is.
Egyszerűen szemléltetve: ha például a család valamelyik tagja alkoholista lesz, azt nem teheti meg családjától elszigetelten, hisz viselkedése befolyásolja házastársának,gyermekeinek életét, és magát az egész struktúrát (akár csak azzal is, hogy a család úgy tesz, mintha nem venne róla tudomást).
A családi rendszert alrendszerek építik fel: házastársi- szülői- gyermeki- nagyszülői alrendszerek, amelyek világosan elhatárolódnak egymástól, és kialakítják a maguk egyensúlyi állapotát.
A család akkor működik jól, ha mindenki a saját kis rendszerében tölti be szerepét: a gyerek például gyerek maradhat, és nem kell komoly, felnőtt szerepeket (például háztartás önálló vezetése vagy munka) magára vállalnia amiatt, mert a szülő nem tud szülői feladatkörének megfelelni.
Érdekes jelenség, hogy az egészen pici gyerekek is megérzik, ha a család egyensúlyi állapota megbomlik, és a szülői alrendszer nem működik megfelelően.
Ilyenkor megpróbálják a maguk eszközével visszaállítani az egyensúlyi állapotot, például azzal, hogy megbetegednek. A betegséggel ráirányul a figyelem, és egyúttal visszaáll valamiféle egyensúly újra, hisz mindkét szülő vele (és nem konfliktusukkal) lesz elfoglalva.
Nagyobb gyerekek esetében megfigyelhető hasonló stratégia, bár ők inkább deviáns viselkedésformákkal (pl. az alkoholista apa gyereke hajlamos droggal magára irányítani a figyelmet) igyekeznek újra egyensúlyt kialakítani a családban.
