Üssenek rá egy üvegre, léte nyomban másodpercekre csökken, ha viszont vigyáznak rá, évszázadokon át létezik.

 Mi a halál? - tépelődik a nagy kérdések évszázadok óta, mind a laikusok mind a tudósok.

A nagy görög gondolkodó, Platón szerint a filozófia nem más, mint felkészülés a halálra. Lev Sesztov huszadik századi orosz filozófus, Platón gondolatait tovább fejtegetve, így vélekedik az emberi lét tragikus mulandóságáról:

Akármit mondunk, akármit gondolunk is a halál felől, szavaink és gondolataink mögött mindig hatalmas félelem és óriási nyugtalanság bújik meg. S minél mélyebben átérezzük a halál tényét, félelmünk annál jobban növekedni fog.

 Vajon közülünk sokan gondolnak-e a halálra?

És ha már gondolunk rá, hiszünk-e a halál utáni élet létezésében?

A szakkönyvek a halál utáni lét alábbi fázisait különböztetik meg:

-  a szervezet fiziológiai folyamatainak leállása ;

-  a haldokló még képes érzékelni az orvosnak a halál beálltát megállapító szavait;

-  a növekvő és kellemetlen zajérzet;

-  a haldokló megszabadul a testétől, és egyre nagyobb sebességgel száguld egy alagútban, melynek végén fényt, néha egy fényes lényt lát;

- lepereg előtte egész addigi élete; találkozik halott rokonaival és barátaival;

- egy pillanatra érzékeli, hogy átlép egy határvonalat, ahonnan már nem térhet vissza testébe;

-  majd akaraterejét megfeszítve vagy anélkül, de visszatér testébe.

Az öngyilkossággal próbálkozók többnyire komor élményekkel térnek vissza, látomásaik komorak, zordak, gyakran rettenetesek.

 A visszatértek tanúvallomásai, jóllehet eltérnek egymástól a részletekben, nemzeti hovatartozásuktól, életkoruktól, nemüktől, vallásuktól és lakhelyüktől függetlenül a lényegben megegyeznek.

 Bár néha az emberek az állítják, amit látni szeretnének.

 A keresztények angyalokat, a Szűzanyát, Jézus Krisztust, az apostolokat.

Az indusok szentélyeiket látják, a hitetlenek fehér ruhás ifjú lényeket pillantanak meg, vagy semmit sem látnak, ellenben érzik valaminek a jelenlétét.

Egyes adatok szerint a halál küszöbéhez ért vagy a klinikai halálon átesett személyek mindösszesen tíz százaléka emlékszik rá világosan, mit tapasztalt.

Mikor is áll be a halál valójában?

Az életjelenségek klinikailag igazolható megszűnésekor?

 Az agy felbomlása után?

Vagy abban a végzetes pillanatban, amikor a lélek kiszakad a testből, mint izzó a foglalatból? Csupán elvileg új elképzelések adhatnak választ ezekre a kérdésekre...

Egyes feltételezések szerint az embernek három teste van: az első - fizikailag kitapintható, anyagi; a második - a látens és éteri, a harmadik - lelki szubtancia. Mind a három reálisan létező, ám természetük eltérő. A halál pillanatában az ember megszabadul fizikai burkától, ám tovább él az éteri testben, s fokozatosan átköltözik az asztrál testbe, vagyis a túlvilági létbe.

 Nos, ha fejet hajtunk az ember mint isten előtt, vajon tovább ál-e a test a halál után? Ez minden létező vallás és filozófia alapvető kérdése?

A lélek a test halála után megszemélyesített alakban létezik tovább? Ez a kérdések kérdése.

Nem sok örömöt lelünk abban az ígéretben, hogy egyéniségünk megmarad, de felolvad az energetikai-informatív mező végtelen tengerében.

Vajon a léleknyomat a későbbiekben hatással lehet-e önnön sorsának alakulására?

 S végül a legfájdalmasabb kérdés:

Ha atomháború vagy másfajta katasztrófa következtében az egész emberiség elpusztul, eleven emberek közreműködése nélkül megőrződik-e a nooszféra, az Isten rajtunk kívül megmarad, vagy pusztulásunk egyúttal az egész világmindenség pusztulását jelenti?

 Lehetséges-e az ember fizikai halhatatlansága?

A fizika szempontjából a halhatatlanság eléréséhez olyan rendszert kell létrehozni, mely a környezetnek nem ad több energiát, mint amennyit onnan kap. Lehetséges-e ilyenfajta dinamikus egyensúly? S mekkora információmennyiséggel kell bírnia ennek a csak saját magába bezárkózott, halhatatlan rendszernek? Egyenlőre minden tudományos és társadalmi-történelmi tapasztalatunk ódzkodik ez ellen, s azt sugallja, hogy minden önmagába zárkózott, fejlődésre képtelen rendszer, halálra van ítélve.

 Kérdésből van elég, megoldani őket most olyannak tűnik, mintha szitával akarnánk vizet hordani egy folyóból.

Móritz Mátyás