"Az ember végül homokos

 szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és

 fejével biccent, nem remél."                                                                                                      (József Attila)

Az eddigiek során áttekintettük, hogy a lélek ösvényein miért válhat a munka "mákonnyá", az autonómia, a jutalom- és önjutalom szinte egyetlen lehetőségévé. Áttekintettük azt is, hogy a lelki egészség megtartásának milyen lehetőségei vannak. Jelenleg a munkaológia egyik lehetséges végpontját, a Burn-out (kiégettség) jelenségét járjuk körül.

A Burn-out (kiégettség) szindrómára szintén a 70-es években figyeltek fel, elsősorban a szakmailag sikeres, elsősorban segítő szakmában dolgozó (orvos, ügyvéd, tanár stb.) 40-es éveiket taposó, értelmiségi rétegbe tartozók körében. Elsősorban kóros viselkedésformákat (alkohol, drog), tüneteket (alvászavar, magas vérnyomás) és úgynevezett pszichoszomatikus megbetegedéseket (szív- és érrendszer, emésztőszervi, rheumatológiai stb.) írtak le. A látszólag szerteágazó tünet- és betegségcsoport mögött egyértelműen közös szálat lehetett találni, a Burn-out (kiégettség) szindrómát. A közös szál az az érzelmi állapot, mely jellemzi az ebben az állapotban élőket:

- hitetlenség a munka hasznosságát, értékét illetően,

- értéktelenség és hozzá nem értés érzése a munkát illető képességek területén,

- megcsömörlöttség érzése az emberiség és önmaga ember mivolta iránt,

- üresség és végtelen magányosság érzése az élet más színpadain.

Összességében kiégett, elkeseredett (önmagában és céljai vonatkozásában egyaránt). Megcsömörlött és haszontalan életnek érzi az addig sikeres életét. Addigi sikereit annullálja (leértékeli, értelmetleníti), jövőképe kietlen, kopár, mint a sivatag. Az önemésztő - gyakran önutáló -, másokat is leértékelő magány állapotában éli napjait, melyet csak ideig-óráig hidal át a megszokott napi rutin.

A burn-out jelenség kialakulásának lelki előzményei

Látszólag szinte egyik napról a másikra, az addig munkájáért élő-haló emberből válik kiégett emberré. Holott ennek a pálfordulásnak már a korai életévekben megvolt az alapja. Elsősorban a pszichoanalitikus kutatások hívják fel a figyelmet arra, hogy a gyermekkornak ebben is meghatározó szerepe van.

A korai szülő-gyermek kapcsolat hatásai

A gyermekkor érzelmi állapotára az a jellemző, hogy tényleges szükségleteire, igényeire szülei nyílt vagy rejtett elutasítással reagálnak. A szülők alapvetően csak "nemtelen gyermekként", nem a nemi meghatározottságban (lányos, fiús) reagálnak személyére, cselekedeteire. (olyan, mintha nemtelen "csak ember" lenne). A pszichoszomatikus nemi jellemzők megjelenését is helyteleníti a szülő (sokszor csak nonverbális szinten). Az ilyen szülői attitűd és nevelési forma mellett mind a kislányok, mind a kisfiúk teljesen elbizonytalanodnak. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a lányok lelkileg sérülékenyebbek, mer megfelelési vágyuk, jutalmazás iránti igényük erősebb, míg direkt agressziójuk gyengébb, mint a fiúké.) Még saját nemi viselkedésjellemzőinek megjelenését is szégyelli. Hibásnak "elfuseráltnak" érezi magát. Így hamar rátanul arra, hogy lemondjon tényleges saját igényeiről, saját agresszióját annullálja, azaz csak jónak, "tökéletesnek" szabad lennie. Az én alakulása tehát csorbát szenved, labilis önértékelés alakul ki, melyet az egyre fokozódó "tökéletes teljesítmény", az önmaga tényleges szükségleteinek és igényének háttérbe szorításával igyekszik egyensúlyban tartani. Emellett felépül és megerősödik az énideál szinten a az idealizált "jó szülő" tulajdonságok, melyek a későbbiek során, mint önkövetelmények lépnek fel.

A felnőtt kor követelményrendszerének jellemzői

Felnőtt korra tehát kialakul az a sérülékeny és labilis pszichés homeosztázis, melyet a következőképpen jellemezhetünk: "egy elhagyott és éhes csecsemői állapot elleplezése egy hatalmasnak és erősnek látszó homlokzattal". Bástyaként viselkedik, miközben a biztonságot, a pozitív önmegerősítést, a lelki egyensúlyt környezetétől kívánja megkapni. Pontosabban - szinte állandóan és folyamatosan - olyan elismerést, megértést, gyöngédséget és bátorítást igényel, melyet gyermekkorában nem kapott meg.

Saját személyiségét nem fejlődő folyamatnak látja. Nem teheti ki magát az élményt adó, tapasztalati tanulásnak, mert önkövetelményében - az énideál morállá merevedett parancsa szerint - nem hibázhat (nem lehet rossz), mert akkor súlyos szégyent, bűntudatot, önvádat él át.

Tudatosan ez kb. így hangzik: "nem kérek én olyan sokat, csak egy kis részét annak, amit én magamtól is megteszek - kérés nélkül ." Tudattalan szinten pedig a következő zajlik: "gyermekkori érzelmek hiányát szeretném pótolni, megkapni. Kiérdemeltem, hiszen már autonóm, önálló és nagyon helytálló, sőt önzetlen ember vagyok!"

Mindezen belső önellentmondás talaján magasra tartott teljesítményszintet, morális parancsnak való engedelmességét magasra, "univerzális", mindenki által elérendő értéknek, kívánatos és elérendő személyiségfejlődés eredményének tartja. Különösen a munka frontján!

Ezzel szemben a magánélet területén, az intim viszonyaiban, sem engedi meg a másiknak a "tévedés", a "hibázás" jogát. Az is zavarja, ha intim viszonyaiban a másik önálló, autonóm módon viselkednek. A kölcsönös felnőtt-felnőtt viszonyban nem, vagy alig képes tartósan együttműködni. Ott is az az igénye, hogy ő fontos legyen, a hozzá közelállókat is az őreá szoruló attitűd jellemezze (melyet aztán alkalmas pillanatban a másik szemére is hány, különösen, ha "hibázáson" kapja.

A belső (lelki) distress mechanizmusa

Mivel önmaga előtt is rejtettek az önellentmondást tartalmazó elvárásai és önelvárásai, viszonylag sok negatív érzelmet (csalódást, dühöt) kell elnyomnia, hiszen morállá keményedett felettes-én parancsai nem engedik (csak hisztériás, beszűkült érzelmi és gondolati állapotban, mondhatni "gyermekes tombolásként") a negatív érzelmek artikulálását, megbeszélést, feloldását (hiszen neki jónak, megértőnek kell! lennie). Neki kell a felelősséget viselnie minden kapcsolatban.

Ez az önálló felelősségvállaló, könnyen jutalmat (önjutalmat is) biztosító, "jó vagyok" élménykeresés legkönnyebben a munka területén talál kielégülést és új- és újabb bizonyítási terepet.

Az énideál (amely egészséges esetben a fejlődés egyik húzóereje), ezekben az esetekben az énkép megtartásának követelményteremtőjévé válik. A munkaológiában szenvedő, a burn outra hajlamos ember az énkép és az énideál közötti eltérést mint fenyegető egyensúlyvesztést éli át. Ettől az egyensúlyvesztés elől menekül: az énkép és az énideál ekvivalenciába hozatala jelenti számára a pszichés egyensúlyt.

A tünet kialakulása

Ez a folyamatos belső (lelki) distress állapot csak passzív úton képes kifejeződni: néma szemrehányás, sértettség, hallgatásba menekülés, vagy más menekülő útvonalakat "talál" (alkohol, drog), vagy "legális úton" un. pszichoszomatikus megbetegedésben (szív- és érrendszeri, gyomor-bél, rheumatikus stb.),  illetve hangulatzavarban (depresszió) jutnak "kifejeződésre".

Mindezen belső folyamatok egyensúlyba hozatalának "hibás" megoldásai további belső, lelki distress állapotot okoznak. Egyre inkább a megoldatlan és feldolgozhatatlan belső feszültsége, üresség érzése nő. Az önmegerősítésre, a változásra egyre kevésbé talál lehetőséget. Önmaga leértékelése előbb-utóbb beindul. Devalválja saját személyiségét. Úgy érzi "nem vagyok senki, én egy semmi vagyok. Nem jutott öröm, nem érdemlem meg."

A célját és értékvesztett burn out szindróma jellemzőit éli át.

A Nő Ezer Arca munka, karrier programjai lehetőséget nyújtanak a megelőzés és a kilábolás megoldásainak kimunkálásával.

Dr. C. Molnár Emma

A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató

pszichoterapeuta

     További információ: www.anoezerarca.hu