A sikeres életvezetés, a jó kapcsolat? A családalapítás és gyermekszülés, nevelés? A munka és a családi élet - a nő számára sok esetben külön, külön is egész embert kívánó - harmonikus egyeztetése?

A kérdések sora szinte a végtelenig folytatható, viszont egyértelmű felelet nyílván nem, vagy csak megközelíthetően adható. Valóságban nem lehet az embereket uniformizálni - minden ember egyedi, megismételhetetlen példány. Éppen ezért a kérdés bár értelmes, a válasz eléggé értelmetlen, ugyanis túl általános és megfoghatatlan. Mindenkinek fel kell lelnie életében a megfelelő, saját életére és lényére alkalmas feleletet: mitől érzem kielégítőnek és elégedettnek magamat és életemet. Ehhez viszont nagy szabadságfokra és bátorságra van szükség.

A belső és a külső szabadság

A belső szabadság egy kicsit más, mint a külső szabadság. A belső szabadság az önismeret alapján meghozott döntések sorozata. A belső szabadság jelenti a változom, változtatok, módosítok életutat, karriert, kapcsolatokat, egyszóval szokásokat. A külső szabadság annak a döntési szabadságnak, mely az egyénben feszül a jogi, tárgyi környezetét teremetheti meg csupán.

Sok-sok ember nehezen tudja a két szabadságot megkülönböztetni önmaga viszonylatában. Különösen a nők hajlamosak arra, hogy nem eléggé érett belső szabadságfok mellett, a belső akadályokat külső akadályokkal (elégtelen szabadságfok biztosítása) magyarázzák. (Pl. Nincs olyan kapcsolatom, ahol megengedhetném magamnak, hogy gyermeket vállaljak, holott lehetséges, hogy eleve úgy választ, mintha csak átmeneti, szórakozást keresne. Nem mer színt vallani. Meglévő stabil kapcsolatban is halasztja az anya-szerep betöltését, avval magyarázva, hogy munkakarrier szempontjából nem jött még el az ideje, holott meg tudná beszélni a főnökséggel a lehetőségeket. Stb.)

Vállalni önmagunkat, az egyeztetés "művészete"

Első ránézésre nem is lenne nehéz elvállalni, hogy mi magunk azok vagyunk, akik. Tele vágyakkal, törekvésekkel, szándékokkal. A baj csak az, hogy meg kellene tanulni - úgy a felnőtt kor tájára -, hogy mindaz, ami hajt bennünket, nem a külvilág támogatásával, de nem is a külvilág ellenére kellene megvalósítani.

Nemcsak a kis, hanem a nagy dolgokban is jó lenne, ha ismernénk az egyeztetés "művészete", az "alku" megoldásmódjait.

A pszichoterapiás tapasztalatok azt látszanak igazolni, hogy csak a vágy szintjéig jutunk el, és ezt a szintet már szándékunknak tudjuk be, miközben nincs birtokunkban az a képesség, hogy a belső, szubjektív igényszintjeinknek hogyan szerezzünk teret a külső objektív valóság színpadán. Ebben az értelemben külső, objektív valóság a másik ember is!

Ennek a belső igények, szándékok megjelenítésének szabadságfokához tartozik az is, hogy hogyan fogadtatjuk el önmagunk lényegét környezetünk szereplőivel. Az elfogadtatás nemcsak kinyilvánítás és ütközés, vagy éppen az ellenkezőjeként - mint a mesében az aranyhal, teljesítik kívánságainkat. Ebben az esetben csak a kívánságok találkozásáról lehet szó, és ez jobban hasonlít az éhes csecsemő és a táplálni vágyó anya találkozásához. Belátható, hogy ez talán nem tartozik a felnőttség kritériumaihoz. Ez inkább a bennünk továbbélő és megnyilvánulni akaró gyermeki énünk maradványa.

A "felnövés" halogatása

Mivel bennünk ott él tovább az az olthatatlan vágy, hogy szándékainkat a másik fedezze fel, és legyen segítségünkre abban, hogy mi magunk ezáltal "valósuljunk meg". Nyugodtan állíthatjuk, hogy csak részlegesen vagyunk felnőttek. A felnőttség látszatkritériumait valósítjuk meg, miközben "jókat kortyolgatunk az örök ifjúság italából", csak az a baj, hogy nem igazán érezzük ebben jól magunkat.

Ahhoz, hogy kikerüljük a tényleges felnőttség (önmagunk vágyai és szándékai, a vágyaknak és szándékoknak megfelelő döntések, a döntések kockázataival való szembesülés, a valóságban a másikkal, másokkal való egyeztetés) bonyolult folyamatát, külsődleges megmérettetésekbe bocsátkozunk: karrier, siker, férj, gyerek(ek). Mindezzel nem kívánom lebecsülni mindezeket, csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a belső érettségnek is vannak kritériumai, melyek elérhetőek.

A legfontosabb talán éppen az, hogy megtanuljunk jól bánni önmagunkkal és a hozzánk tartozó, velünk együttműködni akaró emberekkel.

A Nő Ezer Arca programjai ebben a belső érettség elérésének a folyamatában tudnak a hathatós, egyéni eszköztár kialakításával segíteni.

Dr. C. Molnár Emma

A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató,

pszichoterapeuta