"Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz."
(József Attila)
Az ember társas lény. Ez a régi és igaz megállapítás az egyik alapja annak, amiért az ember hajlandó rengeteg mindent megtenni, alakulni, változni. Fejlődni, alakulni jó és rossz szokásokat felvenni. A tartozás érzése (érzelmileg is tartozni valakihez, valamihez: kathexis igény) nagy hajtóerő. Az emberben szunnyadó - a nőkben különösen jelenlévő - mi-igény és mi-élmény, az összetartozási szükséglet érdekében sokan és sokszor önmaguk egészséges vágyairól is hajlamosak eltávolodni, lemondani. 
Ráadásul a jól befejezett munka önmagában is jutalom érzését jelenti. Zeigarnik-effektusnak hívják azt a jelenséget, amikor, ha külső hatásra megszakítják a munkafolyamatot, akkor az emberek többsége spontán, minden külső jutalom nélkül, mihelyt alkalma van rá (viszonylag rövid időhatáron belül) igyekszik befejezni azt.
Mindezek alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy a külső és belső harmónia megteremtése talán nehezebb, mint a valamihez való felzárkózás és integrálódás? Jelen témánk szempontjából a munkaológia "csapdájába" történő "besétálás"?
A munkaológia kialakulásának lélektani háttere
A munkaológia kialkulásának első lépése egy sajátos szorongás fellépése. Az illető szorong attól is, hogy nem tud a csapat megbecsült tagja lenni. Kiesik a csapatból. A szorongás másik arca az, hogy fél, majd szinte folyamatossá válik a rettegés attól, hogyha nem "tökéletes" a teljesítmény, akkor nincs elismerés (szeretet). Önmaga "megjutalmazására" nem, vagy alig képes. Egyre inkább a jutalom keresése, "hajszolása" válik a lelki hajtóerő központi kérdésévé. A teljesítmény mértékegysége egyre inkább a tökéletességben jut kifejezésre napjainkban. Tévedni, mulasztani "főbenjáró" bűn, a megbízhatatlanság szinonimája, holott... Holott mindenki, a józan eszével tudja, hogy nem vagyunk automatizált gépek, hogy nincs tökéletesség, csak tudás, igyekezet, szorgalom, mely egy élet során fejleszthető. Azt is tudjuk, hogy munkánk során rászorultak vagyunk a másikra, hogy teljesítményünk nemcsak mi magunkat, hanem munkafolyamat részeként értelmeződik. És mégis, sokunkat hajt a tökéletesség igézete. Nehezen tudunk ellenállni annak, hogy bebizonyítsuk önmagunk és mások számára, hogy tökéletesek és pótolhatatlanok vagyunk. Ebben a nagy-nagy igyekezetben lassacskán mi magunk őrlődünk fel, veszítjük el színeinket, értékeinket.
(Még fiatalon olvastam, hogy a muzeális értékű perzsaszőnyegeket azért tudják nyilvántartani, mert az alkotójuk tudatosan szövési hibát ejtett. A hibával jelezte alázatosságát, ember mivoltát, mert folyamatosan szem előtt tartotta, hogy csak Allah lehet tökéletes.)
A megbecsülés és önbecsülés, az elismerés iránti igény - kellő önkontroll hiányában - önálló életre kel. Egyre többre és többre áhítozik az, aki egyszer belekóstolt. Ráadásul a munka nem az egész személyiséget, hanem csak a személyiség egy részét érinti: a tudást és a kitartást. Ráadásul az az illúzió is fűződhet hozzá, hogy a munkában csak önmagára számíthat. Azaz: autonóm, önálló személyiség. Nem függ senkitől, csak önmaga munkaképességétől. Az elismerés csak őt érinti.
A munkaológia kialakulásának tehát egyik hajtóereje a függetlenség, az autonómia iráni igény és ezen értékek túlzott felértékelése.
A másik nagy csapda, mely segít "belesétálni" a munkaológia állapotba a tökéletesség, a hibátlanság iránti igény, mely természetesen lehetetlen. A lélek színpadán van is bennünk ebben a kérdésben egy tiltó tábla. Senki nem élheti át büntetlenül a "tökéletes vagyok" érzetét. A szorongás a büntetés ezért a "nagyképűségért". A "minden én vagyok, és az én nem vagyok semmi és senki" egyre gyorsuló ingaérzete között hullámzik az ilyen ember önértékelése. A kilábalást az egyre intenzívebb munka-hajszolással próbálja az ebbe a spirálba "beszorult" ember "féken tartani".
Nyugodtan állíthatjuk, hogy a munkaológia állapot valóban olyan, mint a drog. Eleinte kedvező, majd egyre nyomasztóbb és szorongásteli közérzetet hoz létre. Könnyű belekerülni, nehéz belőle kilábolni.
Sokszor a környezet tagjai figyelmeztetik a "beteget": Régen nem láttunk! Soha nem érsz rá! Miért hajtod magad ennyire? Mikor lesz már gyereketek? Stb. stb. Jó lenne ezeket az aggódásokat figyelembe venni.
Más esetekben a közérzet a figyelmeztető jel: egyre rendszertelenebbé válik az élet. Hétvégeken alszik "mint ahogy a puputeve iszik". Álmai nyugtalanok, szinte a munkával, munkagondjaival álmodik. Lakása, szekrénye, ruházata egyre elhanyagoltabbá válik. Inkább új ruhát vesz, mert nincs ideje, energiája a meglévők gondozására. Szobanövényi satnyulnak, kipusztulnak, mert "elfelejti" azokat is gondozni.
Másoknál a partnerkapcsolat felbomlása a figyelmeztető jel. Egyre hűvösebbé, majd hidegebbé válik az ágy: nincs kedve, energiája a szexuális életre. Csak megértésre, gyöngédségre vágyik. Ez az aszexuális töltetlenség a partnerben egyre több elégedettlenséget, kritikát generál. Eleinte a megoldást a szabadságidőben, a hosszabb hétvégi napoktól remélik, de ezek csak lélegzetvételnyi szünetet jelent. Egyre több és több a vita, a fogadkozás. Sokszor a megoldást a gyermek hiányában és a gyors gyermekvállalásban keresik, vélik megtalálni, holott...
Holott a hiba a munkaológia által elcsúszott személyiség harmóniavesztett állapotában keresendő.
A harmónia megteremtésének lehetőségei
Mint azt az előző részben már említettük, a pszichésen egészséges ember pihenni, örülni és hasznosan tevékenykedni egyaránt képes. Mindezek egyensúlyba tartásához folyamatos feszültségtűrő, sőt feszültségigenlő képességét is mozgásban kell tartania. (Ugyanis ahhoz, hogy valaki pihenni tudjon, pl. félre kell tennie a szórakozás vagy éppen a munka iránti késztetését és viszont.)
A pszichésen egészséges ember helyesen tud választani a munka és a számára közelálló, fontos ember(ek) vonzása között. A külső-belső harmóniára törekvés az egyensúly megtervezése és megteremtése iránt elkötelezettséget jelent.
Első lépésben a lélek belső színpadán kell a szereptávolságot megteremteni a munkafeladatoktól, hogy az adequat- és komplementer szerepeket (nő, barátnő, feleség stb.) betölthessük. Ehhez "bátorságra" és kommunikációs és feszültségtűrő képességre van szükség. Szükség van az idő, az energia beosztására. Az ebből fakadó érzéseket elsősorban az egyénnek önmagával, majd környezete (felettese, munkatársa,) tagjaival is el kell tudni fogadtatnia.
A többirányú elköteleződés, a függés-autonómia dinamikája, többirányú öröm és kielégülés, a keresés és nyújtás képessége, a külső és belső realitások időben történő felismerése, az ahhoz való adaptálódás, sőt az egyén számára kedvező realitáslehetőségek aktív alakítására tett tevékenység elérése fontos.
A pszichológia mindezeket nevezi énerőnek. Nem kell és nem is lehet csak empátiával élni (még önmagunk felé sem). Az empátia és a distancia egyensúlyának - a belső és a külső színpadon egyaránt - megteremtése az énerő megtartásának elengedhetetlen feltétele.
A Nő Ezer Arca munka-karrier programjai segítséget jelentenek a helyes egyensúly kialakításában, megszerzésében.
Dr. C. Molnár Emma
A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató,
pszichoterapeuta
További információ:www.anoezerarca.hu
