A szándékkettősség: "a maradj is, ha megváltozol", "a nem ezt ígérted", "a miért vagy ilyen...", "ha ilyen vagy kihozod belőlem, azt is, amit nem akarok..." érzelmi hullámzások egyre inkább sodorják az örvénybe került kapcsolatot.

 Lassan-lassan,  mind a ketten tehetetlenül vergődnek önmaguk "ügyetlensége" miatt "kitermelt" megzavart kapcsolatban.

A szakítás választása éppoly nehéz, mint a tényleges - fogadkozáson túli -, változás. Különösen elhúzódó ez a dilemma akkor, ha valamelyik fél őszinte önmagával, és felérzi, hogy életében nem ez az első eset, amikor hosszabb-rövidebb idő után ugyanaz a konfliktus ismétlődik. Mintha ugyanabba a barázdába csúszna vissza a lemez. Ugyanazt a kellemetlen, nyöszörgő hangot adja. Mi is ilyenkor a teendő? Hogyan történhet, hogy a vágyak és a szándékok ellenére minden fals lesz, nem érhető el a kívánt cél? Hogyan lehet kizökkenni, megújulni?

Mit tehet a pszichológia: a pszichoterápia, a párterápia, a mediáció?

Sok embert nyomaszt az a hamis tudat, hogy pszichológusra nincs szüksége, mert "nem bolond". A pszichológusok, pszichoterapeuták  elsősorban problémás emberekkel foglalkoznak, olyanokkal, akik az életük bizonyos szakaszában elakadtak. Elakadtak, mert nincs eszközük a vágyaik, szándékaik megvalósításához. Nincs elegendő eszköztárunk. Foglyaik saját "begyakorolt" megoldásmódjaiknak. Pedig a belső készségek, képességek ugyanúgy fejleszthetőek, mint a nyelvtudás. Ugyanúgy nem lesz "anyanyelvi" szinten, de remekül, sőt hasznosan működővé válhat. Ugyanúgy örömöt okoz, ugyanúgy büszkék lehetünk megszerzett tudásunkra, képességünkre.

A komolyan vett pszichoterápia  sok esetben segít. Segít, ha ténylegesen változni, változtatni akarnak, jobbá kívánja, kívánják tenni a kapcsolatot, és nem egy újabb "nézőt és hallgatóságot" keresnek a százszor is lejátszott magánéleti drámához.

Sok esetben az elakadás oka nem úgy rejlik bennünk, mint a saját megoldásunk, sőt. Sokszor érezzük azt, hogy a "A csudába! Nem ezt akartam mondani." " Hányszor megfogadtam, hogy előbb 10-ig számolok..." Átgondolom, mielőbb kinyitom a számat." A magyarázatot önmagunknak - és partnerünknek is - az un. "rossz tulajdonságainkkal" adjuk: pl. "hirtelen a természetem, majd változtatok rajta", "csak felcsattanok, de nincs semmi következménye, nem is haragszom, kár megsértődnöd" stb. stb.. És mérhetetlen meddő erőfeszítésbe fogunk, hogy megváltoztassunk úgymond tulajdonságainak, vagy más esetben eme "rossz" tulajdonságaink elfogadását vagy eltűrését igényeljük a másiktól. A fogadkozás fogadkozást követ. Rövidebb-hosszabb ideig feszülünk, és döbbenettel tapasztaljuk, hogy aztán kontroll nélkül, mint a láva kitör belőlünk a "rossz". Őrjöngünk, ki hangosan, ki némán, csak belülről visítja: "Ez így nem mehet tovább!". Ha nem tudok magamon, vagy a másikon változtatni, akkor a kapcsolatot kell(ene) megszakítani, de. De mi lesz akkor?  Jó esetben, végső elkeseredésében pszichológushoz fordul, vagy fordulnak.

Tulajdonság vagy mintázat

Első ránézésre talán furcsának tűnik ez a szembeállítás. Valóban vannak párok, akik sok szempontból nem illenek össze és szeretik egymást. Hagyni, sőt segíteni tudják egymást a másságunkban kibontakozni: pl. egyik korán kelő, a másik hétalvó, az egyik sportolni szeret, a mások olvasni stb. stb..  Hamar rájönnek arra, hogy a különbségek mellett van egy csomó közös kedvtelés az otthon falain belül és kívül is. A közös örömre centrálnak és segítik egymást abban, hogy önmagukat is megőrizzék.

Ezzel szemben mások felesleges és apró dolgokban körömszakadtáig tartó harcot vívnak, miközben ismételten és ismételten belátják, hogy teljesen felesleges dolgokon csaptak úgy össze, hogy napokig tart, amíg kiheverik a "piruszi" győzelmet. A lényeg, a másik "megváltoztatása", "átnevelése".

Mi is történik ezekben az esetekben? A pszichológia jól ismeri az obszervációs tanulás folyamatát. Azt a jelenséget, amikor egy-egy szituációban feléled, és hatékonnyá válik (mint az alvó ügynök) a gyermekkori családi megoldásmód. Ugyanaz a megoldásmód jelenik meg más szereplőkkel, mint ami jellemző volt a gyermekkori családjára. Ez még akkor is lehetséges, ha gyermekként menekült ezektől a "családi jelenetektől", és ezerszer megfogadta, hogy "vele, ha felnő, ilyen nem fordulhat elő". Mégis... felnőtté vált, szeret és boldog, de. Egy szép nap megjelenik a gyermekkorból ismert szituáció, és a szituáció életre kelti a látott és bevésődött "megoldásmódot" is. Ráadásul szinte nem is érti önmagát, de hamar megnyugszik: "Most már értem, ez tűrhetetlen! Erre, meg erre nem is lehet másként reagálni." Ráadásul a másik "végszavaz". Kész a régi darab, csak a szereplők újak. Abban a láthatatlan csapdában találja magát, hogy saját életében copyright újraéli gyermekkori családja működési elvének egy részét. A mintázat válik uralkodóvá, előhívva a lebonyolításához nélkülözhetetlen tulajdonságokat is, mely mérgezi a különben jó életet.

A pszichológia az eszköztárával nemcsak fel képes tárni ezeket a régi, rejtett repedéseket, ahol elfolyik a szeretet és előbb utóbb sivatagi tájra hasonlít a magánélet, a kapcsolat, hanem a felismerés útján segíteni is képes a kapcsolat eredeti értékeihez visszavezetni.

Dr. C. Molnár Emma

A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató,

pszichoterapeuta

                                                                        További információ: www.anoezerarca.hu