A történelem nagy sorsfordító korszakai értékváltásokkal zajlanak, mely értékváltozások az egyén szintjén drámai elemeket hordozók. Szofoklész több drámájában az anyajogú társadalmi rend apajogú társadalmi rendbe történő átfordulását írja meg, az egyéni tragédiákon keresztül. A főhős általában értékrendjében, és így cselekvésében is a régi értékrend szabályait érvényesíti, és a változás szükségességét, annak szabályait és diadalát az ereniszek kara énekli - sajnálkozva ugyan a főhősök tragikuma felett.

Napjainkban ugyancsak egy dráma kezdete zajlik. Felbomlóban az "apajogú" társadalmi rend, a férfiak kedvében járó, a férfiakkal együttműködő nő, mint érték. Egyre nagyobb teret igényelnek a nők, és ebben az igényátrendeződésben egyre jobban előtérbe kerül a teljes értékű nő, a gyermeket egyedül vállaló anya képe. A változás azonban az egyéni sorsok szintjén sikertelenség, kudarc. Egyéni sorsdráma: a családra vágyó, de párját nem találó, vagy csak önértékelést romboló kompromisszumok árán "bevállaló" életvitel.

Már régen ismert az agglegény életforma, de napjainkban egy új, elsősorban nőkre érvényes fogalom jelent meg a "szingli" lét és életforma. Ez jelentésárnyalatában csak annyit jelent, hogy éppen egyedül, keresőben, de...!

A drámai kezdet: a "szerelemvallás"

A szerelem dialektikájára hiába figyelmezteti a "pályakezdőt" a bölcselet: "A szerelem örök", mert bennünk él az olthatatlan vágy és képesség a szerelem átélésére. "A szerelem véges, és az a jó, ha átfordul a szeretetbe, mert az elszakíthatatlan". Lehetséges egy embert szeretni, de lehetetlen egy ugyanazon emberbe az élet végéig szerelmesnek lenni, ráadásul két ugyanazon ember egymásba. A szerelem hullámzó érzés, nem hagyja magát "megerőszakolni", "állandósítani".

Napjainkban egyre több, úgymond szexuális problémával küszködő fiatallal találkozom. A meglepő számomra, hogy egyöntetűen vallják, hogy amíg szerelmes, addig nincs semmi probléma, viszont, ha elmúlt a szerelem, semmilyen szexuális késztetést, ingert nem éreznek. A nő fájdalmat, tünetet, míg a férfiak közül csak néhányan erekciós problémát "produkálnak", miközben együtt maradnak, mert úgymond szeretik egymást "mint a testvérek", "jó együtt élni". Egyértelmű, és elsősorban a nők számára, hogy a szerelem és a szexualitás azonos, együttjáró, együvé tartozó érzések.

Elképzelésük sincs, sőt tagadják azt a lehetőséget, hogy a szeretetteli kapcsolatban, az erotikusság fenntartásával a szexualitás természetes, sőt a szerelem hevületét fel-felszítja.

Magamban ezt a problémát szerelemvallásnak kereszteltem el, mert ...

A "szerelemvallás" problémái

A gyermekkorban (mint már előzőekben írtuk) együtt, egy ötvözetben van a szeretés-függés, a jó vele-összetartozás és az erotikus-kielégülést kereső vágyak együttese. A nevelés ezt az összetartozó komplexumot szétválasztja. A szülő adja és igényt tart gyermeke szeretetére, az összetartozásra, de elhárítja, elutasítja az erotikus impulzusokat, önmaga és gyermeke vonatkozásában egyaránt. Igeneli a szexmentes szeretetet, és a szexualitást a szerelemmel azonosítja. (Ezt nevezi a pszichológia incest tabunak.)

A fiatal felnőttkor egyik nagy kihívása, hogy az eredetileg egységet képező vágyak együttesét a saját életében vissza-és helyreállítsa. Ezt a folyamatot nevezzük párválasztásnak. Ebben az összeillesztési belső munkafolyamatban van a fiatal "segítségére" a szerelem érzése, mely érzés önmagában megjeleníti - a másik fél idealizálása révén - a kezdeti, komplex egységérzést, általában ideiglenesen, mert az idealizálás végsőkig nem tartható. "Lehull a lepel", azaz meglátjuk a másik fél igazi arcát - vagy ő a miénket. Csalódás a dolog vége, akár a házasságkötés előtt, akár utána.

Viszont egy szent igaz, a szerelem mámora feledhetetlen élmény. Talán csecsemő és kisgyermekkorunkban szüleinket láttuk olyan, mindent feledtetőnek, gyönyörűnek és megoltalmazónak, kielégülést nyújtónak, mint szerelmes kedvesünket. Sőt, mi több, szüleink kisgyermekkorunkban örültek olyannyira nekünk, és láttak bennünket oly gyönyörűnek és boldogítónak, mint mi magunkat szerelmesünk szemében.

A szerelem a legszebb tükör, mellyel láttatunk másokat és látjuk önmagunkat.

A baj evvel egyetlenegy: nem a valós, hanem csak a vágyott képet tükrözi. A délibábhoz hasonlóan szertefoszlik, holott ez is, mint a délibáb valós elemeket olvaszt egy illuzórikus képbe.

Holott az élet során a realitások figyelembevételével kell képpé és élménnyé formálni mi magunkat a másik segítségével a kölcsönös együttműködés jegyében. Ez a kép bár folyamatosan változik, mégis két embernek: egy férfinak és egy nőnek, szándékos, türelmes munkával kell(ene) formálnia. Ennek az alakításnak az alapja a másik fél és önmagunk reális látása és elfogadása, az együvé tartozás élményei mellett (közös relaxálódás, valamint a célok közös munkával való elérése, egymás céljainak támogatása), az erotikus atmoszféra és a szexuális örömök fenntartása.

A mi változó világunkban egyre inkább megjelenik az a nőtípus, aki az önértékeléséhez nem a magánszféra és az ahhoz kapcsolódó tervek realizálódását, hanem elsősorban a munkát és a teljesítményt igenli elsősorban. Ezek a nők gondolatilag bár vágynak családra, gyermekre, a tartós férfi-nő kapcsolatra, mégis tagadják, megalkuvásnak tartják ha bizonyos terheket kell(ene) vállalniuk. Olyan ideális férfit, szerelmet keresnek, ami megéri számunkra azt, hogy a másik kedvében járjanak. Sajnos ezt az illúziót csak hosszabb, de inkább rövidebb ideig - általában csak a férfi megszerzéséig - élik át, majd csalódnak. Egyre jobban kettéválik az életük: előnyben és előtérben a munka és ezzel párhuzamosan a "mindent elsöprő szerelem" keresése, "kergetése", mindaddig, míg nagyon "ketyegni nem kezd a biológiai óra", és akkor...

Dr. C. Molnár Emma

A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató,

pszichoterapeuta