Már gyermekkorban álmodozunk ezekről. Sok kislány szeretne például a legszebb lenni az osztályban, meghódítani az össze fiú szívét.

A csúcsokra törekvés egészséges ösztön, tulajdonképpen ez motiválja az embert, hogy tanuljon, maximálisan teljesítse feladatait, ápolja testét-lelkét, hogy ha nem is lehet a legszebb, de legalább jól nézzen ki, ha nem is lehet a legjobb, de elismerjék értékeit.

Ha a csúcsokra törekvés sokszor fullad kudarc élménybe, vagy sokszor leintik a gyereket, majd a fiatal felnőttet, hogy "ne erőlködj", neked ez nem megy, vagy úgysem sikerül, az nem csupán súlyos önbizalom hiányhoz vezethet, hanem az illető elveszti motiváltságát, érdektelen, közönyös, idejekorán "kiégett", összességében tehát boldogtalan ember lesz.

A pszichológusok egyre gyakrabban találkoznak ezzel a problémával, mind gyermekeknél, mind felnőtteknél, amiből nagyon nehéz valakit kihozni. Gyermekeknél talán még egyszerűbb, ha szülő megérti a problémát, és közös erővel megtalálják azt az adottságát a gyereknek, amit érdemes fejleszteni, amivel sikereket érhet el, és talán, amiben egyszer valóban ő lehet a legjobb.

Felnőtt korban a pszichológusok már inkább azt kutatják, megvolt-e valaha - gyermekként, vagy fiatal felnőttként - ez az egészséges sikerre vágyás, az önbizalom, a motiváltság, valami olyan képesség, ami az idők folyamán "elrejtésre", elfojtásra került akár az egyén, akár a környezete által.

Cseppet sem meglepően a felnőtteknél kiderül az analízis során, hogy csak az esetek 20-25 %-ban felelős a szülői környezet az elfojtásért. A gyerekét szerető szülő ugyanis inkább büszke a csúcsokra törekvő gyermekére. Az említett 20-25% azonban azokra a szülőkre jellemző, akik túlságosan maximalisták gyermekükkel szemben. Olyan elvárásokat fogalmaznak meg, melyeket a gyermek nem képes teljesíteni, ráadásul közben elfelejtik megdicsérni a sikerekért, az elért csúcsokért. Ide tartozik sajnos az is, amikor a szülő saját vágyait próbálja gyermekével megvalósíttatni, azaz olyan pályaválasztásra kényszeríti, amihez a gyereknek se kedve, se igazán tehetsége nincsen.

Felnőtt korban a motiválatlanságnak, az egészséges versenyszellem hiányának forrása a környezetben keresendő. Itt viszont a család, a rossz párkapcsolat szerepe már közel 50%-os. Többet várnak az illetőtől karrierben, jövedelemben, mint amit képes az adott helyen elérni, s ezt ráadásul rosszul kommunikálják az illető felé. Az állandó elégedetlenség, szidalmazás, becsmérlés, az apró sikerek figyelmen kívül hagyása könnyen és gyorsan vezet pszichés zavarokhoz. A másik 50%-nál pedig általában maga a munkahely játszik szerepet az önbizalom vesztéshez.

De mi lehet a kiút, hogyan lehet visszanyerni az önbizalmat, az egészséges motiváltságot és versenyszellemet?

A legfontosabb a felismerés, azaz, hogy rádöbbenjünk saját fásultságunkra. - állítja a pszichológus. Sokan ugyanis nem ismerik fel időben az apró jeleket: nincs kedvük bemenni a munkahelyre, tulajdonképpen nem is szeretik azt a munkát, párjukat nem is érdekli, hogy ő mit csinál, csak az a lényeg, hogy mennyi fizetést visz haza, stb.

Ha sikerül időben felismerni - még az út elején - ezeket a problémákat, talán még könnyebb változtatni. A változtatáshoz azonban azt is fel kell ismerni, megvizsgálni önmagunkban, mire is vágyunk igazán. Mihez érzünk magunkban tehetséget, amit jó kedvvel, lelkesen, csúcsokra törően tudnánk végezni.

Mert az könnyen belátható, hogy célok, vágyak, tervek nélkül nem lehet élni! Ha nincs, ami motiválja az embert, akkor minek is él? Ha nem akarunk, és meg sem próbálunk csúcsokat dönteni, nem próbáljuk bizonyítani, hogy jók vagyunk valamire, vagy valamiben, akkor akár mi magunk közösítjük ki saját magunkat.

S ha meg tudjuk fogalmazni céljainkat, meg kell tudni értetni környezetünkkel vágyainkat, és azt, hogy a dicséretekre, biztatásra is szükségünk van.

Mert - mint a pszichológus is rávilágít - egy jókor, jó helyen elmondott dicséret legalább annyira motiváló az egyén számára, mint a kritika, bármily jogos is az.