A fent leírt tünetegyüttes nem a mi korunk sajátossága, generációk óta így van, csak most még súlyosabb a helyzet.

A szerelmesek ideje az est, az éjszaka, a családosoké a hajnal és a reggel. Ekkor van ugyanis egy kis nyugalom a házban, ekkor van egy kis ereje és ideje a férjnek és a feleségnek egymásra. A tradicionális családmodell szerint az apa dolgozik, ő a kenyérkereső, azért munkálkodik, hogy a családját el tudja tartani. A feleség otthon a gyerekekkel, s persze ő is végzi a dolgát, házvezető, ügyintéző és gyermeknevelő egyben. Egyik sem unatkozik, hiszen bőven van feladat.

Hajnalban nem csiripelnek a gyerekek, nincs rohanás, kapkodás, telefoncsörgés, csend van a házban, s idill a hálószobában. A család felnőtt tagjai ilyenkor beszélik meg, mi történt velük, a gyerekekkel és ilyenkor szövődnek a jövő tervei is.

Kertes, családi házban nőttem fel, ahol a falak nem olyan vékonyak, mint egy panelben, de mégis, számtalanszor a szomszéd szobából átszűrődő hangokra ébredtem. Apa és anya beszélgetett, rólunk, gyerekekről, a terveikről, a feladatokról, a napi gondokról, s arról, hogy mennyire szeretik is egymást.

Az átszűrődő hangok a családi idillt, szüleim harmonikus kapcsolatát hozták el hozzám, miközben én megnyugodva újra álomra szenderültem. Hogy ezek után ők mit tettek, azt nem tudom, de gyanítom, hogy egymást átölelve, szeretgetve ünnepelték az új napot.

Este már sokszor ahhoz is fáradtak vagyunk, hogy egy jó szavunk legyen a másikhoz, hogy beszélgessünk, avagy egymás testét szeretgessük, ennél több meg pláne nem megy... De reggelre megpihen a test és az agy, megnyugszik a lélek, s ha egy számunkra kedves ember fekszik mellettünk az ágyban, akkor megesik, hogy csókokkal ébresztgetjük, kezünk a takaró alá téved... Mert így szebb a reggel, az ébredés, könnyebb lesz a nap, s mosolyogva őrizzük egész nap a hálószoba hajnali titkait...

P.E.