Gyakran csak mosolygunk, talán egy kicsit bosszankodunk ezeken, ám addig nincs is baj, amíg ezek a cselekvések és az azokat kísérő gondolatok betegessé nem válnak.

Mert amikor az ember úgy érzi, hogy bizonyos mozdulatokat, cselekedeteket egyszerűen meg kell tennie, vagy újra és újra ugyanazokra a dolgokra kell gondolnia, valami furcsa kényszerítő belső erő hatására ,- akkor már komolyan aggódhatunk.

A kényszerneurotikus ember örökösen kételyeivel, önvádjaival, rossz gondolataival küszködik, az ezekkel való szüntelen foglalatosság szinte minden idejét leköti. Tünetei zavarják, szabadulni szeretne tőlük. Ám az is előfordul, hogy pszichés zavarait mások előtt titkolni igyekeznek, attól félve, hogy őrültnek tekintik őket, így már csak a betegség "elfajult" fázisában kerülnek orvoshoz, vagy családjuk viszi oda. Az ilyen emberek élete fizikailag és lelkileg is megterhelő.

Mi az, amitől a leginkább szenvednek?

Leggyakoribb kényszergondolatok a fertőzéstől, a bepiszkolódástól való félelem, vagy agresszív gondolatok a beteg által szeretett személyek iránt.

Tipikus kényszercselekvések például a vég nélküli kézmosás, az órákig tartó fürdés meghatározott ceremónia szerint, vagy bizonyos rituáléval történő elindulás otthonról, ami sokszor lehetetlenné válik az egyre bővülő szertartások miatt. Gyakoriak a zárak, kapcsolók ellenőrzése, bizonyos dolgok megérintése, megütése, megigazítása, a túlzott rendmánia, stb.

A kényszerneurózis betegségével  már Freud és más pszichoanalitíkusok is foglalkoztatta, a "patkányember" néven elhíresült eset kapcsán:

"Egy fiatalember hosszú évek óta küszködött azzal a szűnni nem akaró félelmével, hogy szerelmével és apjával - aki egyébként akkoriban már nem élt - valami rossz történhet. Ezenkívül kényszerítő erőt érzett arra, hogy saját magában kárt tegyen, és különböző tilalmakat is kitalált magának, lényegtelen dolgokkal kapcsolatban. A kezelés folyamán fény derült arra, hogy gyermekkora óta erős vágyat érzett nők meglesésére, arra, hogy egy asszonyt mezítelenül láthasson. Vágya mellett azonban szintén kényszeres jelleggel egy félelme is jelentkezett, amelynek ez volt a tartalma: "Ha ilyesmire gondolok, valami baj történhet." És valamit tenni is kell a "baj" megakadályozására. Innen eredtek a beteg által tett különböző "óvintézkedések", a tulajdonképpeni kényszeres rituálék, amelyek ebben az esetben szabályképzésben öltöttek testet."

Az említett eset bár nagyon összetett, de mégis rávilágít arra, hogy, hogy gyakran a gyökerekig, éppen a gyerekkorig kell visszanyúlni egy-egy probléma feltárásához.

A kényszerbetegek túlnyomó többségének szüksége van gyógyszeres terápiára. A hangulatjavító szerektől, egészen a depressziónál használatos, tartósan szükséges dózisok, és gyógyszer kombinációk adnak erre megoldást. Elengedhetetlen mindezek mellett a pszichoterápiás kezeléseken, tréningeken, főleg a viselkedésterápiákon való részvétel.

A pszichiáterek szerint, a kényszerbetegségek 80 százaléka többé-kevésbé jól reagál gyógyszeres, vagy pszichoterápiára, de 20 százalékuknál érdemi eredmény nem mutatkozik. Itt szóba jöhet idegsebészeti beavatkozás, mellyel egyre jobb eredményeket sikerül elérni. Ez bizonyos idegpályák átvágásából áll, ám ez a beavatkozás visszafordíthatatlan jellegéből fakadóan a betegség előfordulásához képest igen ritka.
A betegek többsége tartós gondozásra, gyógyszerelésre szorul, gyakran néhány kényszeres tünet is tartósan megmarad, de összességében életminőségük jelentős mértékben javul, újra munkaképesekké válnak, teljes jogú családtagok lehetnek.

Azért csak érdemes odafigyelni hétköznapi mániáinkra is: a féltékenység, a megcsalás, a gyűjtőszenvedélyek, a munkamánia, vagy éppen a munkahely elvesztése iránti félelem, - krónikussá is válhat.

Figyelmeztessük egymást, ha furcsa jeleket tapasztalunk...