Az utcai futás nem holmi 20. századvégi hóbort. A skóciai "Vörösnadrágos versenyt" például 1508-ban kezdeményezte IV. János király, és Észak-Amerikában sem mostanában találták ki, hogy futni márpedig jó, a kanadai Hamiltonban 110 éve rendezik meg a hagyományos 30 kilométeres versenyt. Persze az utcai futás igazi hódítása valóban az utóbbi évtizedekre jellemző.
Manapság a szegényebb országok sem jelentenek kivételt: Etiópiában 16 ezren indultak azon a 10 kilométeres versenyen, amelyet a nagy példakép, Gebrselassie szervezett meg először.
A nagy világvárosok, mint New York, London, Párizs, Róma, Berlin vagy Tokió (szélsőséges körülmények között is tökéletes frizurát biztosító légkörük mellett) azzal is hirdetik magukat, hogy tízezreket vonzó maratoni futóversenyek házigazdái, a résztvevők többsége pedig a sportot, a mozgást összehangolva a turisztikával választja éppen az egyik vagy a másik eseményt.
New Yorkban harmincezren futnak - azért csak ennyien, mert több nevezést nem fogadnak a szervezők, így a jelentkezők közül sorsolással döntenek. Londonban negyvenezer a limit, de ott is jóval többen futnának, a rekordot pedig San Francisco utcái tartják, ahol az 1986-os Bay to breakers versenynek több mint 78 ezer hivatalos indulója volt, és legalább harmincezren futottak rajtszám nélkül együtt a futókkal.
Az utcai futás szép lassan napjaink része lett, jogot nyert magának, és nemcsak a résztvevők lettek többen az évek alatt, hanem a szponzorok, a támogatók is. A nevezési díjakból egyre nagyobb összeget gyűjthetnek a szervezők, ami nemcsak a versenyek megrendezésének a színvonalát emeli, hanem a díjak nagyságát és minőségét is, a növekvő bevételekből pedig egyre többet forgatnak vissza nemcsak a legjobbak díjazására, hanem jótékonysági célokra is. Nagy lépés ez ahhoz képest, hogy alig harminc éve még szent őrülteknek nézték azokat, akik rajthoz álltak. Akkor még elismerő kézfogás sem mindig jutott a verseny végén, csak az öltözői hideg zuhany, amennyiben volt öltöző.
A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) 2004. január elsejétől végleg befogadta az utcai futókat. Ez annyit tesz, hogy elismeri és nyilvántartja a világcsúcsokat; a hivatásos munka mellett sok atlétának ez is megélhetési forrást jelet. Egy ideig amolyan kiegészítő volt az utcai versenyzés, amikor véget ért vagy még nem kezdődött el a pályaszezon. Ma már specialisták is vannak, például Kenyában, névtelen futók, akik elmennek néhány versenyre és két-három hónap alatt keresnek pár százezer dollárt, majd hazamennek.
A hosszútávfutó "boom" az Egyesült Államokból indult, és a kezdetét egyesek 1972-re teszik, amikor Frank Shorter megnyerte a maratont a müncheni olimpián. "Szívesen elfogadom, hogy részem volt a futás népszerűvé válásában, de ehhez kellett még sok egyéb körülmény is, például, hogy az ABC Sports vezetője kitalálta: élőben kell közvetíteni az olimpiai maratont. Az orvostudomány is akkor állt igazán a hosszútávfutók szolgálatába. A hatvanas évekig csak sejtettük, hogy a felkészülésnek mi a legjobb módszere, metódusa" - mondja az Egyesült Államok Doppingellenes Ügynökségének elnökeként dolgozó Frank Shorter.
Az utcai futás szép lassan nemcsak közkedveltté vált, hanem ezzel együtt kitermelt egy saját iparágat. Fred Lebow, a New York Maraton atyja például a Central parkban rendezett versenyek köré külön klubot szervezett, egyesületének mára 40 ezer tagja van és 65 főállású alkalmazottja, évente több mint 70 versenyt szerveznek.
Nemcsak a résztvevők számában óriási a változás, hanem a versenyzők összetételében is, kortól függetlenül állnak rajthoz a legkisebbektől a legidősebbekig. Látványos mennyire népszerű lett a futás a fiatal, különösen a húsz-harminc éves nők körében, ebben a korosztályban kétezer férfi mellett hatezer nő klubtag - New Yorkban. Ennek oka egyrészt a sportban, a mozgásban megtalált feszültség-levezetés, belső harmónia, a szabadidő aktív kihasználása és a közös családi programok összetartó ereje. Másrészt az, hogy egyre később mennek férjez és szülnek gyermeket a nők, viszont sokkal többet adnak és áldoznak külsejükre, fizikai állapotukra, mint korábban.
Végül még egy történet: Etiópiában május közepén rendezték meg az első női futóversenyt. Az etióp nők nagy példaképe Derartu Tulu, aki 1992-ben az első afrikai nőként megnyerte a 10.000 méteres síkfutást az olimpián, nagyot változtatva ezzel a sportoló nők helyzetén Afrikában. Amikor Tulu elkezdett futni, még a rövidnadrág viselete is tiltott volt a nők számára Etiópiában, nemhogy a testmozgás! Tulu sikere fordulatot hozott mások életében is, az ország atlétái pedig a világ legjobbjai közé kerültek.
Dr. Erdei Tamás írása alapján a cikket összeállította:
Molnár Eszter /Egoni
