Várjon Dénes: Nagy szerencsémre sok hasonlóképpen felépített fesztiválon vehettem és vehetek részt, és úgy látom a közönség részéről is van igény ilyesmire. Nagy kihívás egy efféle sorozat összeállítása, s próbálok ebben (is) a nagy koncertműsor-szerkesztőktől tanulni. Schiff András, akit 17 éves korom óta ismerek, talán a legzseniálisabb komponistája a koncertprogramoknak. Sokszor hallottam tőle, hogy nem szabad csak úgy egymásra hányni a darabokat, hogy egy koncertnek is éppúgy megkomponáltnak kell lennie, ahogyan egy zeneműnek. Ittingenben, ahol Schiff András és Heinz Holliger állítják össze a műsort, sokféle szempont szerint épül fel a fesztivál programja: hol egy korszak, hol valamely irodalmi téma a szervező elv, a Mondsee-i fesztiválon pedig szerzőpárok műveit szokták előadni, és rendkívül érdekes két megfelelően kiválasztott szerző esetében, hogy miként "hatnak" egymásra az egymás mellé állított művek. 

Miért éppen századfordulós, vagyis 1900 körüli művekből állítottad össze a négy koncert műsorát?

VD: 2000-ben merült fel ennek az ötlete, akkoriban olvastam Stefan Zweig Die Welt von gestern című önéletrajzi regényét (magyarul Búcsú a tegnaptól címen jelent meg), ami nagy hatással volt rám. Művészi szempontból hallatlanul gazdag korszak volt, s elképesztő mennyiségű és főleg minőségű zongorazene született akkoriban, ami egy zongorista számára nem utolsó szempont. Engem lenyűgöz a korszak tarkasága és művészetközpontúsága. Akkoriban mintha létkérdés lett volna kultúra, és a sokféle egyéniség és irányzat ebből a szempontból ugyanazt akarta. Mintha fontosabb lett volna a politikánál a művészet.

Mi volt a szempont a művek kiválasztásánál?

VD: Eredetileg az volt az elgondolásunk, hogy nagyjából száz évvel ezelőtti zenéket társítunk kortárs művekkel, de már a "tegnap világának" zenéi is olyan mennyiségben jöttek elő, hogy túl gazdag lett volna az összeállítás: a sokszínűség végül szegényebbé tette volna az egészet. De még így, hogy csak a 19-20. század fordulójáról válogattam össze a darabokat, így is rengeteg volt az anyag. Meg kellett húzni egy határt, aminek következtében rengeteg szerző kimaradt, például Busoni, Reger, Grieg, de az oroszok, olaszok, amerikaiak is hiányoznak. Talán egy legközelebbi alkalommal. A végül összeállt műsor a múlt század utolsó évtizedétől gyakorlatilag az I. világháború kitöréséig tartó időszakból válogat, és a legkülönbözőbb európai szerzők műveit tartalmazza, ekként egyfajta Európaiságot is kifejez. A legkorábbi mű Dvorák Szonatinája (op.100, 1893), a legkésőbbi darabok Bartók Ady-dalai (op.16, 1916). Természetesen nemcsak zongoraművek, hanem sok kamarazene is van köztük, részben mert így több oldalról is megismerhető a korszak, részben mert zenei szempontból is izgalmasabb, s talán a közönség számára is vonzóbb. Egy szólista számára rendkívül inspiráló közeget kínál a kamarazene, egyrészt a kamarapartnerek, másrészt a művek miatt, hiszen minden élmény segít: az életmű ismeretében az ember jobban játssza az egyes darabokat, a különböző műfajok hatnak egymásra - például egy zongorástrió ismeretében az ember másképp játszik ugyanattól a szerzőtől egy zongoraversenyt -, a kamarazene kihat a szólójátékra, egyszóval rengeteget lehet tanulni az efféle koncertsorozatokból. Nagy örömömre szolgál, hogy olyan kitűnő zenészekkel játszhatok együtt, mint Keller András, Perényi Miklós, Ittzés Gergely, Klenyán Csaba, vagy Simon Izabella. Boldog vagyok - és természetesen büszke -, hogy közeli, személyes kapcsolatban lehetek mindegyikükkel, hogy itt nem egy hirtelen összedobott "hakni-csapatról" van szó, hanem régóta együttműködő barátokról.

Konkrétan hogyan épül fel a négy koncert műsora?

VD: Az első koncertet Debussy En blanc et noir (1916) című kétzongorás darabja kezdi, s ez a cím - Fehéren feketén - akár a teljes sorozat mottója is lehetne. A művet én a korszak összegzésének, egyfajta végeredményének tartom. Ezt követi Ravel zongorára írott Szonatinája (1903-05), melynek intimitása jól ellenpontozza a Debussy-művet. Enescu ritkán játszott 2. hegedűszonátája zárja az első részt, a második részben pedig Bartók Zongoraötösét (1903-04) fogjuk eljátszani. Rendkívül érdekesnek találom egy koncerten eljátszani Debussy talán legérettebb művét és a fiatal Bartók egyik alkotását. A korai Bartókot egyébként nagyon szeretem: lenyűgöz benne a zseni útkeresése, kiforratlansága, ahogyan érezni a zenéjében a példaképek hatását. A második koncert Bécshez kötődik, Strauss- és Mahler-dalok, illetve egy Zemlinsky-trio (op.3, 1896) mellett megszólal majd Schoenberg Kamaraszimfóniája Webern átiratában, amit ugyancsak nem sűrűn hallani koncerten. A harmadik koncert a magyar századforduló keresztmetszetét kívánja adni: Kodály Csellószonátája (op.4, 1909-10) mellett Dohnányi Csellószonátája (op.8, 1899), Bartók korai Andantéja (1903) és Dohnányi c-moll zongoraötöse (op.1, 1895) fog elhangzani. A sorozat záró koncertjén jelennek meg a szláv szerzők: Dvorák hegedűre és zongorára írott Szonatinája (op.100, 1893) után Janácek egy zongoraciklusa következik majd Bartók Ady-dalai (op.16, 1916). Nagyon erős kapcsolatot érzek a századvégi és századfordulós szláv és magyar zene között. Janácek esetében például ugyanúgy meghatározó fontosságú a nyelv ismerete és a természetes parlando játékmód megvalósítása, mint Bartóknál. Az utolsó koncertet, és a teljes sorozatott Fauré ritkán hallható d-moll zongoraötöse (op.89, 1905) zárja. Egyébként mindegyik este kvintettel fejeződik be: Bartók, Schoenberg, Dohnányi és Fauré egy-egy kvintettje lesz hallható a négy koncert folyamán.

Mennyiben kritikai célzatú a jelenkorral szemben a műsorválasztás, az egykori századforduló értékeinek felmutatása a mai századfordulón?

Strém Kálmán: Mindenképpen van benne kritikai szándék. A mai, tömegtermelés által manipulált korral szemben a száz évvel ezelőtti időszak valódi és örök értékeket mutatott fel. A tömegek kábítására szánt silány portékával szemben - mely folyamatosan ömlik ránk mindenfelől - szeretnénk lehetőséget adni, főleg a fiataloknak, hogy közvetlenül találkozzanak a magasművészettel. Az iskolában külön tanulnak - ha egyáltalán - zenéről, képzőművészetről, irodalomról, a zeneiskolákban külön tanulnak az egyes szerzőkről, most viszont lehetőség adódik arra, hogy az összefüggésekre is rálássanak. Arra a korszakra, amit az egyéniségek különbsége ellenére - gondoljunk például a Varázshegy két szembenálló alakjára Settembrinire és Naphtára - bizonyos szempontból mégiscsak egységessé formált egyfajta világnézet, sőt, én szeretem azt a szót használni, hogy világérzet. Most ebbe láthat bele, ezt érezheti meg reményeink szerint a hallgatóság.

Hogyan lehet ebbe bevonni a fiatalokat?

Bízom abban, hogy az egyetemisták között létezik egy a múlt iránt érdeklődő réteg, amely kíváncsi a minőségi művészetre. Szeretnénk minél szélesebb körhöz eljutni, s elsősorban bérletesekre számítunk. Mindenki arról beszél, hogy ma már kizárólag az idősek járnak koncertre - ezen szeretnénk változtatni. Az egyes koncertekhez ingyenesen meghallgatható előadás kapcsolódik, amely talán olyanokat is vonzhat, akik nem kizárólag vagy nem elsősorban a zene iránt érdeklődnek. Földes Imre zenetörténész fog beszélni a történelmi háttérről a zene-irodalom-képzőművészet összefüggéseiről, s azt hiszem kevesen vannak ma, akik képesek nála hitelesebben szólni a művészetekről. Földes Imre lelkesedésének és a művészetek iránti elhivatottságának nehéz ellenállni, és bizton állíthatom, hogy nem is érdemes. 

FAZEKAS GERGELY