Nézzünk egy mindennapi esetet. Állok a metrón, közel az ajtóhoz. Az egyik megálló elhagyása után mögém lép valaki. Nem tudom, hogy ki, nem is láttam, hogy férfi-e vagy nő, csak azt tudom: nem zavar, hogy ott áll. Sőt - inkább jó, kellemes. Persze előfordul az ellentéte is: nagyon zavar az, hogy mögém állt valaki. Annyira, hogy én megyek el onnan Ha másként nem lehet, leszállok a következő megállóban...

Ugye ismerős a helyzet? Az is lehet, hogy nem tudok elmenni, leszállni - de akkor feszült leszek, ingerültté válok... Egy szó, mint száz: anélkül, hogy láttam volna az illetőt, lehet valaki rokon- vagy ellenszenves. De miért? És hogyan? Vagy akár "első látásra" is, hogyan, mitől lesz szimpatikus vagy antipatikus, unszimpatikus valaki?

Erre a mindenkit érintő (és sokunkat foglalkoztató) kérdésre a következő magyarázatot kínálja T. Leary, a róla elnevezett interperszonális (személyközi) diagnosztika és tipológia kidolgozója:

Ha interakcióba (személyes kapcsolatba) kerülünk valakivel, vagy csak gondolunk rá, elképzeljük őt magunk elé, önazonosító üzeneteket küldünk magunkról tudattalanul 2 szempontból is (kicsit hasonlóan a csak ránk jellemző szaganyagot tartalmazó feromonhoz).

Ilyenkor az egyik üzenet mindig arról szól, hogy a kapcsolatban irányítani akarjuk a dolgok menetét, vagy alávetjük magunkat a másik akaratának. Helyezzük el ezt az üzenetet egy képzeletbeli koordináta rendszer függőleges tengelyének valamelyik pontjára; a felső negyedben, ha irányítani akarunk: dominanciára törünk ("Az lesz, amit én akarok!), vagy az alsó negyedben, ha önalárendelőnek: szubmisszívnek érezzük magunkat ("Mondd meg, hogy mit csináljak.") az adott személy társaságában.

A másik üzenet - képzeletbeli koordináta rendszerünk vízszintes tengelyének valamelyik pontján - arról "vall", hogy pozitív vagy negatív érzelmi bázison állunk-e (szélsőséges megfogalmazásban: "Én minden embert szeretek, persze magamat is, de Téged is" /jobb térfél/, illetve "Én mindenkit gyűlölök, magamat is, Téged meg különösen!" /bal térfél/ - A "szeretet" helyett  gondolhatjuk a semlegesebb "közeledés", a "gyűlölet" helyett pedig a "távolodás" szót is).

Mindezt a szemléltetés kedvéért írtam.

Az üzenetek ugyanis tudattalanul fogalmazódnak meg s kerülnek ki belőlünk, a másik: a célszemély is tudattalanul dekódolja azokat (fordítja a maga nyelvére), a válaszokat is tudattalanul küldi, s mi maguk is így dekódoljuk azokat.

S ahogy a jéghegynek is csak a csúcsa látszik ki a vízből, e tudattalan üzenetváltásból is csak annyi szivárog be a tudatba, hogy jól vagy rosszul érzem-e magam az illető mellett. A rokon-, illetve ellenszenvnek az tehát a magyarázata, hogy a másodperc tört része alatt eldől az üzenetváltás eredményeként: ki tudunk-e jönni egymással.

Szimpatikusnak érezzük azt az embert, akivel kölcsönösen pozitív érzelmi bázison állunk, ha egyikünk irányítani, a másikunk alárendelődni akar.

Könnyű belátni, hogy egyetlen más esetben sem jöhet létre szimpátia: a negatív érzelmi bázis (egyik vagy mindkét személynél) eleve kizárja ezt; ha mindkét fél alárendelődő, előáll a "vak vezet világtalant"-helyzet; ha pedig mindkét fél irányítani akar, a "két dudás egy csárdában nem fér meg"-elv miatt nem jöhet létre rokonszenv.

S mindez azért dől el anélkül, hogy látnánk, tudatosan észlelnék és megfigyelnénk  egymást, egy pillanat alatt, mert a tudattalan működések függetlenek a tértől és az időtől.

És mivel válasz-viselkedésről van szó, Leary interperszonális reflexnek nevezte el ezt a jelenséget.

Kifejtve, hogy ez a képességünk is a koragyermekkorban alakul ki. A körülöttünk lévő (elsősorban a felnőtt) személyek tudattalan üzeneteire válaszolunk ugyancsak tudattalanul. Mivel válasz-viselkedésünknek az a célja, hogy elkerüljük, illetve csökkentsük a szorongást, "megjegyezzük" (ezt is tudattalanul), hogy milyen viselkedésünk "sikeres", és így más, hasonló helyzetben is azzal próbálkozunk. A partnerek "megerősítése" következtében kialakul egy ránk sok esetben jellemző - domináns - interperszonális reflex. A sok ismétlés és megerősítés hatására megpróbálunk először minden esetben azzal reagálni, s csak a sikertelenség hatására próbálkozunk más viselkedéssel.

Később - ahogy egyre több emberrel kerülünk interakcióba - bővül a viselkedés-repertoárunk. Megtanuljuk, hogy - miközben ugyanazok a személyek maradunk - másként viselkedünk szüleinkkel, tanárainkkal, pajtásainkkal stb. Ha a növekedés, serdülés stb. során nem érnek súlyos pszichés traumák, meg is maradunk ilyen flexibilis (hajlékony) embernek.

Vannak azonban rigid (merev) személyiség-szerkezetű emberek, akik mindenkinek mindig ugyanazt a válasz-viselkedést produkálják. Ez nekik sem jó, mert pl. annak is neki mennek, akiről könnyen látható, hogy erősebb; ahhoz is pozitív érzelmekkel közelítenek (ismételten is), aki "bizonyította", hogy érdemtelen erre, stb. A környezet hamar elkönyveli, hogy "egynótás" emberről van szó esetükben, ezért vagy "leírja", vagy ki-, illetve (gyakran alantas céljaira) felhasználja őket.

Remélem, ez a rövid ismertető felhívta a figyelmet Leary rendszerére. A kutató 16 interperszonális magatartást különböztetett meg, ezekből kettőt-kettőt összevonva 8 osztályt írt le. A jövőben ezeket az osztályokat mutatom be. Addig is konzultációs lehetőség:

            (06-1) 24-00-117, 06-20-950-61-33, [email protected], [email protected].