A biedermeier stílus - nem győzzük hangsúlyozni - bútorai bőséges és maradandó értéket képviselnek. A bútorokat ugyanis ki kell emelnünk a többi művészeti ág közül, mert sajátos módon és másként „viselkednek", mint mondjuk a biedermeier építészet vagy festészet. A lakberendezés tárgyai markánsabbak és értékállóbbak, kevésbé fertőzte őket a giccs. A magyarázat már a művészetlélektan és nem a mi kompetenciánk.

Persze árnyalni kell

az értékállóság fogalmát is. Ha valaki befektetési céllal vásárolt biedermeier bútort, bizony tévedett. A divat felgyorsult változása keresztülhúzza a számításokat. Az elmúlt harminc évben még leginkább a korban éppen rákövetkező stílus, a szecesszió bútorai állták az árversenyt. Antik bútorokból, azoknak is a javából ma már csak a kereskedők szűk rétege gazdagszik meg, a megszorult „privát" nem számíthat sokra.

A biedermeier elnevezését és hajszálpontos korszakolását rögvest megkapta, amint véget ért. Élt 1820 és 1850 között. Érdekes jelenség, merthogy a stílus legfontosabb jellemzőjének éppen az átmenetiséget tartják. Átmenet a klasszicizmus és a szecesszió között. (Thonet úr például még ennek a stílusnak a jegyében nyitott 1819-ben.)

A bieder már nem és még nem, azaz már nem egyedi iparművészeti alkotás, még nem ipari termék. Hanem: tisztes kézműves munka. Célja a polgári tömegigények kielégítése versenyképes bútorokkal. Az igény már tömeges, a termék azonban még nem gyári tömegáru, hanem válogatott anyagokból készített kifogástalan asztalosmunka. Azért ne maradjon említetlenül ebben a bekezdésben a legjelentősebb magyar biedermeier műhely: Steindl Imréé.

A mesterek kézzel politúroztak,

és kedvencük volt a körte, a jávor, a topolya, a dió és a kőris. A biedermeier magyar specialitása az ungarische Esche, azaz a habos kőris.

A stílus jellemzői az általánosság felől közelítve: érzelmesség, nyárspolgári kedélyesség, írják a kritikusok, gondolván a kor jellegzetes festményeire, a portrékra, tájképekre, enteriőrökre - Munkácsy legjobban fizető budoárképei -, míg ellenben a bútorokat a célszerű szerkezettel, az anyagszerűséggel és a műgonddal jellemzik.

A székeken megjelennek az íves háttámlák - az előzőekkel ellentétben nem mindig a kényelem jegyében, sőt, de persze minden viszonylagos -, az esztergályozott, hajlított lábak. A tipikus bieder szalon berendezése kerek vagy ovális asztal, kerevet, hintaszék, zsámoly, a reprezentáció céljára a vitrin és az etazser, ezen kívül keletkeznek a már emlegetett szekrények, jóval egyszerűbben, dísztelenebbül.

Alkotóik élvezték

és a használónak is hagyták élvezni a szép faanyagot, a természetes erezetet. Csak a korszak vége felé, illetve felújításakor bolondították meg egy kis intarziaszegéllyel. A bizományik még ma sem nélkülözik ezeket az egyenindás szegélyű szekrényeket, a jóval később gyártott könyvespolcokat és a tömegesen hamisított smizetteket, vagyis ingfiókos szekrénykéket.

A kényelem, a nyugalom, a nagy sima felületek, a geometrikus formák, a tartósság, a használhatóság, dísztelenség, egyszerűség kiegészítője, ha tetszik, ellentéte a mindezt körülvevő dekoráció, az enteriőr többi kelléke volt. Mindenekelőtt virágmintás textilek, a negédes festmények és csecsebecsék adták meg egy hamisítatlan biedermeier lakás hangulatát.