"Két országban láttam százezereket így menekülni: Spanyolországban és Kínában. Borzasztó arra gondolnom, hogy olyan emberek százezrei, akik más országokban egyelőre békében élnek, egy napon ugyanerre a sorsra jutnak. Az utóbbi három évben a világ egyre inkább ebbe az irányba halad." - írta Capa 1939 januárjában egy képriportjához, emlékeztetőül. A mondat egyfelől arról szól, hogy Capa tisztán látta, érezte annak bekövetkeztét, ami II. világháború néven vonult be a történelembe, másrészt arról szól, hogy az emberiség - mint olyan -, keveset tanult a borzalmakból. Ez a mondta éppúgy leírható lett volna néhány évvel ezelőtt is a boszniai háború kapcsán, vagy Afganisztánban. S a képek, nos a képek is behelyettesítehtők. Szenvedés, kiszolgáltatottság, félelem, halál. És elszántság, apró, talált mosolyok, töredék-boldogság, béke-intermezzó. Nagyjából ez a háború, mióta háborúk léteznek. Aki Capa képeit nézi, azt talán megérinti ennek a konfliktuskezelő módszernek az igazságtalansága, embertelensége, értelmetlensége.
Hogy mennyien látták Capa képeit, hogy ezek a képek mennyiben járultak, járulnak hozzá az emberiség békevágya megvalósításának nem tudhatjuk. Nem tudhatjuk, hogy a pillanat rögzítésének művészete, ad absurdum a művészet egyáltalán mennyit nyom azon a vészesen billegő mérlegen, amelyiknek egyik serpenyőjében a meztelen gazdasági érdek, a zabolázatlan, vad ösztönök, míg a másikban ennek civilizált, tolerancián és megegyezére törekvésen alapuló formája található. Robert Capa idézettel búcsuzik a látogatótól a kiállítás: "A békeszeretet mit sem jelent, ha nem ismerjük a háború borzalmait"
