A Főnix központi témái a megújulás és az újrakezdés. Akkor is írt volna erről, ha nincs a koronavírus járvány vagy egyértelműen a pandémia inspirálta erre?
Nem a járvány miatt írtam erről, hanem azért, mert amikor májusban szétnéztem, akkor azt láttam, hogy az emberek úgy viselkednek Magyarországon, mintha nem kaptuk volna egy nagyon durva intő jelet. Jó magyar szokás szerint ismét a homokba dugtuk a fejünket, és úgy csináltunk, mintha mi sem történt volna – tulajdonképpen elindult egy nemtörődöm, hanyag hozzáállás a dolgokhoz.
Egy bizonytalan helyzetben – mint ami jelenleg is van – mi a valószínűbb: kimozdulunk a komfortzónánkból és változtatunk, amin változtatni kell, vagy éppen ellenkezőleg, ragaszkodunk a megszokott dolgainkhoz, és kevésbé vagyunk hajlandók váltani?
Én azt tapasztalom, hogy krízishelyzetben reagálni vagy változtatni legtöbbször szalmaláng effektus. Amikor újra megnyílik a világ, valójában az fogja megmutatni, hogy az emberek mire használták ezt az időszakot: arra, hogy különböző tüneti módszerekkel hedonistán éljenek, vagy arra, hogy feltegyék maguknak azokat kérdéseket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.
Önre volt valamilyen hatással a járvány, és ha igen, akkor miben?
Semmilyen hatással nem volt rám kedves kisasszony, ugyanazt csinálom most is, mint előtte. Nyáron a Csendülőben dolgoztam, amikor pedig jött az ősz, és még lehetett, jártam az országot, és arról beszéltem, hogy mit jelent felnőni és megvalósítani az érzéseinket.
Egy pillanatig sem tartott attól, hogy mi lesz, ha elkapja a vírust, és itt a vége?
És akkor mi van, ha itt a vége? Minden csak hozzáállás kérdése. A kérdés ilyenkor az, hogy az ember felhasználta-e azt az időt, amit életnek hívunk. Hogy szívvel lélekkel megtettük-e, amit kellett, és én megtettem. Különben is egy vírus megakadályozzon abban, hogy azt csináljam, amit szeretek? Hát nem fogom hagyni! Természetesen meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket, amelyek fontosak a közösség szempontjából, de összességében, önmagammal szemben nem kell, hogy félelmeim legyenek. Ha meg jön a vírus, akkor meg megteszek mindent, hogy azt megoldjam, nem igaz? Én legalábbis így állok hozzá.
Én úgy tudom, hogy általában azok a kultúrák elfogadóbbak az elmúlással, amelyek hisznek benne, hogy a halál után is van élet. Erről mit gondol?
A helyzet az, hogy ennek sosem néztem utána, de a kérdése kapcsán eszembe jut például a polinéz és az eszkimó hozzáállás. Én inkább abból indulnék ki ebben az esetben, hogy azok a népek, amelyek ténylegesen mindent megtesznek az életben, nem jönnek zavarba attól, ha eljön a halál ideje. Másrészről meg ez az élet normális rendje, nemde? Megszületünk, utána pedig meghalunk. A kérdés inkább az, hogy a köztes időt mire használjuk.
Mit mondana azoknak, akik aggódnak az idősebb szeretteikért?
Krízishelyzetben az aggódás veszett fejsze nyele, mert ilyenkor csak a saját energiáinkat pocsékoljuk. Aggódni olyanon, ami nincs… mégis minek? Igaz, hogy a vírus halálos kimenetellel is járhat, de mégis mit nyerünk azzal, ha állandóan félünk és rettegünk?
Akkor ön nem aggódik?
Nem. Az a helyzet, hogy én mindent megtettem a szeretteimmel szemben: amikor csak lehetett megmutattam, hogy mit jelent a szeretet, az odafigyelés és a törődés. Édesanyám ott él a faluban, így amikor csak lehetett, kimutattam felé az érzéseimet. Szerencsére már jó ideje tudom, hogy aggódással felesleges nyomasztani a lelkemet, ha máskülönben mindent megteszek.
A könyvében sokat használja a tudatosság kifejezést…
Egyértelmű, tudja miért?
Na, miért?
Egyszer egy pedagógus azt mondta nekem, hogy ahhoz, hogy valaki valamit megjegyezzen, tizenhétszer szükséges elismételnie, és még így sem egészen biztos, hogy éles helyzetben is emlékezni fog rá. Ennek kapcsán belegondoltam abba, hogy általános iskolás koromban én is hányszor ismételtem a szorzótáblát, újra, újra és újra, amíg az belém nem vésődött. Ha a könyvben csak egyszer használtam volna a tudatos szót, akkor az olvasó a 10. oldal után elfelejtette volna, de mivel sűrűn beszéltem róla, így talán jobban rögzült az emberek fejében. Az természetesen megint egy más kérdés, hogy éles helyzetben is emlékeznek-e majd rá és fogják-e tudni használni.A legtöbb ember, amikor azt mondja, hogy képes kimutatni az érzéseit, arra gondol, hogy sokszor mondja azt a másiknak, hogy szeretlek. Ez azonban nem az érzések kifejezése, hanem csak egy adott érzelmi állapotnak a megfogalmazása! Nem véletlen az, hogy most, hogy megjelent a vírus, a félelem orrba-szájba száguldozik közöttünk.
Nem lehet, hogy a halálfélelem egyfajta életösztön?
Életösztön mégis mire? Arra, hogy az ember ne tegye meg azt, amit szeretne, hanem mindig mindent csak halogasson? Ez nem életösztön, ez csak kompenzáció.
A könyvében a fiatal főnix áll szemben az öreg főnixszel. Ebből a logikából kiindulva, Ön szerint mi az, amitől a lelkünk fiatal maradhat?
Ha elfogadjuk, hogy emberből vagyunk.
És ez mit jelent?
Ez azt jelenti, hogy ha tévedek, akkor nem szégyellem bevallani, nem dacolok és mondogatom azt magamban, hogy nem, nem és nem. Legtöbbször, ha megmondjuk valakinek, hogy ilyen vagy olyan, akkor az illető megsértődik és elkezdi tagadni, hogy ő márpedig nem ilyen. Hát dehogynem! Emberként kell hozzáállni a világhoz, nem pedig úgy, mintha félistenek lennénk, mert nem vagyunk azok.
Miért, kik azok a „félistenek”?
Azok az emberek, akik a váratlan krízishelyzetekben megijednek és elkezdenek pánikolni. Ez annak a szimbolikája, hogy ezek a személyek önmaguk és a környezetük előtt is erősebbnek mutatják magukat, mint amilyenek valójában.
Ha már a változtatásoknál tartunk, akkor több mint tíz éve ön is vidékre költözött. Elég volt a nagyvárosi pörgésből, vagy mi vezette Budapestről Noszvajra?
Szeretem a megújulást és azt, ha váratlan helyzetekben mérettethetem meg önmagam. Abban a pillanatban, ahogy megérzem a belső hiányérzetet, utánajárok, hogy mi okozhatja: például, ha azt tapasztalom, hogy óriási a nyüzsi, felületes a kommunikáció, és még a szomszédok sem figyelnek egymásra, akkor elmegyek egy olyan világba, ahol a szomszédasszonnyal jót lehet dumálni. Van, aki szereti a nagyvárosi életet – és ezzel nincs is semmi gond -, de az én minőségi életembe ez nem fér bele.
Akkor már nem is praktizál?
Felszámoltam mindent.
Nem hiányzik?
Kiszámoltam, hogy napi szinten nyolc emberrel ültem le beszélgetni, és évente durván 1600 személlyel találkoztam leszámítva a szabadnapokat. Ebből kiindulva mérlegeltem, és mivel rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, hogy valóban lehet emberként élni, és optimistán hozzáállni a dologhoz, elkezdtem előadásokat csinálni, hogy azt, amit én vallok és hiszek, meg tudjam osztani másokkal is. Így sokkal több emberhez tudok eljutni. Tehát válaszolva a kérdésére nem, nem hiányzik.
Az interjú teljes terjedelmében az Ectopolis.hu-n olvasható.
