- Mi dominánsabb ebben a különleges tanévkezdésben? Eufória, hogy együtt lehetnek a gyerekek, vagy a félelem, hogy együtt vannak? Illetve a kétség, hogy meddig tart? Hiszen máris több mint 50 iskolát bezártak.
- Tulajdonképpen minden együtt. Hiszen egy egész világ él bizonytalanságban, nem meglepő, ha ez átjár mindenkit, merthogy a szüleikben is ez a kettősség él, és tudjuk, hogy a gyerekek átveszik a család rezgéseit. A szülő pedig maga a minta és referencia. Ezért, ha anyuka, apuka tétovázik, a gyerek megijed. Ugyanakkor azt sem szabad eljátszanunk, hogy nem félünk, hiszen a hamisság is átjön.
-
Zavarban vagyok, akkor a szülő mit csináljon, hogy megnyugtassa a gyereket, de ugyanakkor igaz is - maradjon?
- Őszinte kommunikáció. Elmondhatjuk, hogy ez egy sosem volt helyzet, amiben minket is érnek meglepetések, amiben állandóan változnak a megoldási képletek, de mindent megteszünk azért, hogy nekik a lehető legjobb életük legyen. Hogy a világ egy időre leállt, hogy sok minden más lett, azt a gyerekek is tudják, bármilyen korban vannak is. Még egy pici baba is érzékeli, hogy a szülei egész nap vele vannak, szemben azzal, amikor anyukája, vagy apukája elmegy dolgozni. Akik pedig közösségbe jártak a karantén előtt, egyértelmű kiszakadást élhettek meg az addigi közegükből.
- Nem lehet sokkoló most éppen az, hogy ezúttal az otthoni közegükből kell kiszakadniuk? Hogy túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy nem kell korán kelni, nagyon felöltözni se, hogy anya főz, stb. Nem lesz szükség egy kvázi második beszoktatásra?
- Elképzelhető, hogy egy olyan kisgyereknél, aki keveset járt a karantén előtt közösségbe, elölről kell indítani a folyamatot, de általánosságban véve, a tanévkezdésnek mindenki örült. A gyerekek azért, mert kortársaik között lehetnek; a szülők azért, mert visszatérhetnek a munkájukhoz és nem kell küszködniük az otthoni oktatással; a pedagógusok pedig azért, mert óriási teher volt számukra egy ismeretlen területen, mindenféle előkészület nélkül hitelesen tanítani.
-
Az online oktatás adott egyfajta felhatalmazást arra, hogy a gyerekek a számtógép előtt üljenek. Nem lesz nehéz őket újra korlátozni és visszacsalogatni az offline világba?
- De miért is korlátoznánk őket?! Én nem tartom olyan mumusnak digitalizációt, mint oly sokan. Nyilván vannak szélsőséges esetek, amikor be kell avatkozni, de az átlagot szerintem békén hagyhatjuk ezzel. Ne felejtsük el, hogy a digitalizációnak számos előnye van! Azt vallom, hogy nem óvni kell őket a gépektől, hanem megmutatni nekik, ránevelni őket a helyes egyensúlyra. Minden egészséges gyerek vágyik arra, hogy fogócskázzon, labdázzon, lógjon a haverokkal – életkorának megfelelően. És persze habitusának megfelelően. Mert ne felejtsük el, hogy mindig is voltak olyanok, akik inkább egy könyvtárban szerettek ücsörögni, vagy rajzolgattak, zenéltek. Ez nem a 21. századnak felróható, ez jön a személyiségünkből. Ahogy mondtam, a gyerekek nagyon boldogan indultak neki az új iskolaévnek, nem volt ebben semmi görcs.
- Azért én hallottam olyan kislányról, aki retteg a vírustól, és nem szeretne iskolába menni.
- Ez előfordulhat és ezt respektálni is kell. Egészen biztos vagyok abban, hogy ennek a kislánynak a szülei is rettegnek. Ám ez az ő szempontjából mindegy. Azt gondolom nagyon belátónak és elfogadónak kell lennünk ezekben az időkben. Valószínűleg sok lesz a magántanuló, de ezzel nincs baj. Baj akkor van, ha valaki nem fogadja el a szabályokat és felül akarja írni azokat, illetve ezt közvetíti, akár el is várja a gyerekétől.
- A vírustagadókról beszélünk?
- Részben róluk. De van ennek enyhébb fokozata is, például olyanok, akik a vírus létezésében ugyan nem kételkednek, de elbagatellizálják a jelentőségét, és ennek mentén úgy érzik, bizonyos szabályok feleslegesek, ezért ők önkényesen nem tartják be azokat, illetve erre buzdítják a családtagjaikat is.

- Olvastam egy kommentet, amiben valaki azt írta, óvodást egész nap maszkban tartani abúzus!
- Ez is egy riasztó adaléka az előbb említetteknek. Ha a rendelet azt írja elő, hogy a maszkot viselni kell, akkor ezt senki sem bírálhatja felül! Ez pont olyan, mint hogy az iskolában nem beszélünk csúnyán, bárhogy is káromkodik otthon a család. Bizonyos dolgokat, szokásokat nem hozunk magunkkal – mi felnőttek se visszük be a munkahelyünkre. A gyerekeknek az iskola, az ovi, a bölcsi a munkahelyük és mindenben az ottani szabályokat kell betartani. Ez ugye eleve fontos lépcsőfok egy gyerek esetében, a szabálykövetés léte, nemléte, milyensége.
- Egy pedagógus mesélte nekem, hogy őt is meglepte, de a gyerekek elég csúnyán viselkedtek egymással az első napokban. Kirekesztették azt, aki külföldön járt, vagy akiről elterjedt, hogy valakije vírusos volt.
- Ez sajnos szinte természetes. A gyerekek mindig észreveszik a másságot. Ne feledjük, csúfolják a szemüvegest, a ducit, stb. Ebben a pedagógusoknak kell átvenni az irányítást és kvázi érzékenyíteni őket. Ez a vírus sokakat tart félelemben, nem várhatjuk el a gyerekektől, hogy ők bátran nézzenek vele szembe. De a szülők is sokat tehetek azért, hogy ez a rettegés ne uralkodjon el rajtuk. Nem kell például a híreket előttük megbeszélni. Limitáljuk az információkat, hiszen biztos tudásunk amúgy sincs.
- Lehet ez egy jó tanév? Tudják vajon élvezni a gyerekek azzal együtt is, hogy nem lehetnek úgy és annyit együtt, amennyit szeretnének?
-
Annak ellenére is, hogy vannak bezárt óvodák, iskolák, pedagógushiány miatt kinyitni képtelen intézmények, hiszem, hogy igen. Nyilván ezt szeretném hinni, hiszen magam is négy gyerek anyukája vagyok. De ez most egy olyan korszak, amikor csak rövidtávon tudunk gondolkodni és tegyük is ezt. Képtelenség előre tervezni, ezért arra törekedjünk, hogy a mai nap és a következő rendben legyen. Legyünk rugalmasak, éberek és tudjunk reagálni a gyerekek kérdéseire, kéréseire, de most az a legfontosabb tennivalónk, hogy hitelesen átadjuk nekik, mennyire fontos a szabályok betartása. Ami az ő esetükben a higiénés előírásokat jelenti és azt, hogy távolságot kell tartaniuk egymástól. Ez utóbbi a nehezebb, de értik, mi miért történik. Ha pedig mégsem, újra és újra mondjuk el, hogy ebben a kifordított világban is ők a legfontosabbak és értük kérjük, amit kérünk.