Amikor Claire a gyerekei szemébe néz, totális zűrzavart érez. A 45 éves, négy gyermekes családanya ugyanis Prospogasnia-ban, azaz arc vakságban szenved. Nem ismeri fel sem a gyerekei, sem a férje, de még a saját arcát sem, mióta kicsivel több, mint két évvel ezelőtt egy vírus gyulladást idézett elő az agyában, és a halántéklebenye maradandó károsodást szenvedett.
Memóriája kulcsfontosságú részeinek elvesztése alapvetően lehetetlenné teszi, hogy kapcsolatait úgy kezelje, ahogy az emberek általában viszonyulnak egymáshoz. Számára minden egyes nap egy új harc.
"Nagyon nehezen élem meg a mindennapokat. Bemegyek a faluba vagy az iskolába, és olyan emberek köszönnek rám, és kérdezik meg, hogy hogy vagyok, akikről fogalmam sincs, hogy kicsodák, és hogy honnan ismerem őket." - mondja Claire.
"Lát valakit a faluban, és nem képes arcról beazonosítani, hogy ki is az illető" - magyarázza Bonnie-Kate Dewar neuropszichológus, aki segít Claire-nek megbirkózni állapotával. "Azonban ha úgy mennek oda hozzá, hogy "ez és ez vagyok, és itt élek", akkor néha összeáll a kép, és képes felismerni az adott személyt."
Viszont a "súgás" se működik mindig. Ezekben az esetekben az archoz kapcsolt információk teljesen elvesztek, vagy az agy mélyebb rétegeibe ágyazódtak.
"Az egész identitásukra szükségem van, nemcsak a nevükre. Lehet, hogy megmondják, hogy hogy hívják őket, de még mindig nem dereng, hogy kik is ők valójában." - magyarázza az asszony.
A tudósok csak leírni tudják Claire állapotát, gyógyítani nem. A kutatók közt még a memória legalapvetőbb működésével kapcsolatban sincs egyetértés - tehát nem tudjuk, hogy mi történik, amikor megalkotunk, vagy visszaidézünk egy emléket. Néhányan úgy gondolják, hogy az emlékek az agysejtek belsejében raktározódnak el, míg mások a sejtek közti kapcsolatoknak tulajdonítják memóriánkat. Azonban hogy hogyan rögzülnek, és hogy hogyan törlődnek dolgok az agyunkból, egyelőre rejtély.
Elveszettnek tartott emlékeink nagy része továbbra is az agyunkban van valahol. Például lehet, hogy nem jut eszünkbe valakinek a neve, akivel az irodai bulin ismerkedtünk meg múlt héten, de ha felsorolnak több nevet, akkor azok közül képesek vagyunk kiválasztani a helyeset. Valójában csak addig felejtjük el, amíg valami nem nyújt segítséget emlékező képességünknek.
Claire vírusa azonban memóriája jelentékeny területeit törölte, vagy hozzáférhetetlenné tette. Esete megerősíti, hogy emlékezetünk mennyire nélkülözhetetlen a mindennapi élethez. "Kapcsolataink az emlékeinktől és az emberekkel való közös múltunktól függenek" - mondja Bonnie-Kate Dewar.
"Az identitás több mint egy név. Egy egész embert jelent, azt, hogy mennyire ismerjük egymást, hogy milyen volt az együtt töltött idő, a közös tudást, megértést, gondoskodást. Ez rengeteget jelent."
Dewar segítségével Claire olyan memória stratégiákat dolgoz ki, melyek révén be tudja azonosítani az őt körülvevő embereket. Például amikor valamelyik fia focizik, a mezén lévő szám segítségével tudja szemmel tartani a pályán. A családi videók is nagy segítséget jelentettek, mivel ezeken keresztül hozzájutott régi életének néhány elveszett darabkájához.
Szintén hatásos módszernek bizonyul a "barátság könyv", melyben a környezetében élők neve, családja, lakhelye szerepel, továbbá, hogy hol ismerkedett meg velük, és milyen emlékek fűzik hozzájuk. A Dewar segítségével számba vett, és papírra vetett tudást a későbbiekben fel tudja használni.
Egyik barátjával való kapcsolatáról a következőképpen beszél: "A Caroline nemcsak egy név. Szerepel a barátság könyvemben, és az, hogy barátok vagyunk, az identitás jelentőssége - nemcsak a barátomé, hanem a sajátom is -, valamint hogy milyen kapcsolat van köztünk, olyan drasztikusan elvesztett, hogy el sem tudom mondani, mennyire fontos volt ezeket a dolgokat leírni, és így a közös emlékeinket újra megosztani.".
Forrás: Huw Jones: Forgetting your own face, http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/magazine/5211446.stm
BB.
