Zsuzsi a munka mellett szinte teljesen egyedül intézi az otthoni és a gyerekek körüli teendőket, meg sem áll egész nap. Mindig fáradt, nem jut ideje magára. Pedig nem egyedülálló, van férje, aki Zsuzsi bevallása szerint, otthon semmit nem csinál.
Melinda a munkahelyén tapasztal hasonlókat, ahol mindig ő marad bent legtovább. Lelkiismeretesen látja el a feladatait, rengeteget túlórázik, sokszor ő menti ki a kollégáit, ha közeleg egy határidő. Ez mégsem jelenti azt, hogy ő kapja a legtöbb elismerést. Legutóbb sem őt, hanem a kollégáját léptették elő.
Mi nők sokszor vagyunk túlterheltek, és úgy érezhetjük, egyedül cipelünk mindent a vállunkon. Mindig csak jönnek az új feladatok, mi pedig, bár nem örülünk ennek, és ezt gyakran szóvá is tesszük, mégiscsak csináljuk tovább ugyanúgy.
A „szegény én” szerepe
Ha mi is hasonló cipőben járunk és ez könnyen megeshet, hiszen gyorsan bele lehet csúszni ebbe a szerepbe, főleg a gyerekek érkezése után fontos, hogy kilépjünk az önsajnálatból, a „szegény én” szerepből, és némi távolságtartással nézzünk a helyzetünkre. Érdemes a saját gondolkodásmódunkat górcső alá venni, hiszen nemcsak úgy történnek velünk a dolgok, hanem mi magunk is alakítói vagyunk, bár ezek általában nem tudatosan zajlanak bennünk.
Nézzünk egy kicsit mélyebbre, hogy milyen önkorlátozó hiedelmek állhatnak mindezek mögött.
Gondoljuk át: hogyan állunk a segítség kérésével és elfogadásával, a feladatok leosztásával. Tudunk-e delegálni, és ha nem, vajon mi lehet ennek a hátterében?
Visszaköszön a múlt
Nehezen tudunk segítséget kérni és elfogadni. Ez a rossz szokásunk eredhet a gyerekkorban látott családi mintákból, hiszen mi magunk is gyakran ismételjük ezeket. Tekintsünk vissza a gyerekkorunkra, és nézzük meg:
- Milyen volt az anyukám, milyenek voltak a nagymamáim? Nekik mi volt a szerepük a család életében, mennyire voltak mindent a hátukon cipelő, megoldó emberek? Akiknek a szoknyája alatt sok minden elfért?
- Hogy alakult a munkamegosztás a családban? Mi volt a nő, és mi volt a férfi feladata?
- Mennyire kellett mindig erősnek látszani, azt mutatni kifelé, hogy minden rendben van?
- Én hogyan ismétlem a látott mintákat?
- Hogyan jelenik meg mindez a párválasztásomban és a teendők felosztásában?
A magunkra utaltság élménye
A „mindent egyedül kell megoldanom” gondolkodásmód eredhet onnan is, ha gyerekként magunkra voltunk hagyva fizikailag, vagy érzelmileg. Nem voltak mellettünk, amikor szükségünk lett volna a támogatásra, ezért megtanultuk, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra.
Mindig hasznosak akarunk lenni
A túlterheltség hátterében álló másik gyakori meggyőződés, amikor úgy gondoljuk, állandóan hasznosnak kell lennünk, mindig másokat kell szolgálnunk, segítenünk. Régebbi időkben megvetendő volt, ha valaki henyélt, nem járt állandóan a keze, a lustaság bűnnek számított. Aki nem dolgozott, az nem sokat ért. Ha ilyen minta van előttünk, vagy gyerekként mi magunk is sokszor hallottuk, hogy nincs lazsálás, pihenni majd a halálos ágyunkon lehet, akkor ne csodálkozzunk, ha felnőttként mi is nehezen engedjük meg magunknak a lazítást. Bűntudatunk van, ha nem csinálunk valamit, ami másoknak is hasznos. Bár vágyunk az én-időre, mégsem tudunk élni vele. Sok esetben a gyerekkori mintákat visszük tovább, és olyan párt választunk, aki partner ebben, és hagy minket „kibontakozni”.
A mindent egyedül kell megoldanunk, mindig hasznosnak kell lennünk hozzáállás gyakran együtt jár a maximalizmussal, amiről egy korábbi cikkemben is írta.
De vajon miért jó nekünk, ha mindent mi csinálunk?
Ha jobban belegondolunk, semmit nem teszünk anélkül, hogy valamit ne nyernénk általa. A hasznosság, a nélkülözhetetlenség érzése azt erősítheti bennünk, hogy fontosak vagyunk. Mások erősnek látnak, csodálnak minket, vagy együttéreznek velünk, mi pedig nyíltan vagy titkon, de büszkék vagyunk magunkra. Egyrészt panaszkodunk, másrészt a fontosság tudata fel is turbózza az egónkat, legyezgeti a hiúságunkat. Ha annyi mindent csinálunk, azzal a többiek fölé emelkedünk, mint a libikókán. Ám a libikóka-játszmákkal, amikor az egyik fent, a másik lent van, hosszabb távon mindenki veszít. Ha képesek vagyunk kívülről vagy felülről ránézni a helyzetre, és vállaljuk a felelősséget a mi részünkért abban, hogy ez így alakult, ez már egy lényeges lépés.
Sosem késő változtatni a családi vagy munkahelyi dinamikán, de először magunkban érdemes egy kicsit rendet tennünk. Ebben segíthet a következő kérdések megválaszolása, és a régi minták helyett új minták kialakítása.
- Úgy gondoljuk, senki nem végzi el olyan jól a feladatokat, mint mi? Vagy az a leggyorsabb, ha mi csináljuk?
- Azt hisszük, nélkülünk nem működnek a dolgok? Ha átadnánk másnak a feladatokat, összeomlana minden?
- Emiatt érezzük magunkat valakinek, többnek, jobbnak? Lehet, hogy ezzel tesszük magunkat nélkülözhetetlenné?
Mindent meg tudok oldani vagy mindent egyedül kell megoldanom?
Míg az előbbi komoly erőforrás lehet és reményt adhat a nehéz helyzetekben, a második sok nehézséget okoz, megnehezíti a másokkal való együttműködést, és iszonyatosan megterhelő. Persze vágyunk rá, hogy valaki levegye a terheket a vállunkról, mégis tudat alatt sokszor mi magunk akadályozzuk ezt meg. A partnerünk, kollégáink, gyerekeink is megérzik, hogy mennyire bízunk bennük. Elhisszük-e róluk, hogy ők is el tudnak végezni dolgokat? El tudjuk-e fogadni, hogy másképp is lehet, mint ahogy mi szoktuk? Ha pedig valami nem úgy sikerül, mint ahogy mi csináltuk volna: mennyire tudunk nagyvonalúak, elnézőek, bátorítóak lenni?
Senki nem csinálja pont úgy, mint mi. De attól még lehet jó, és ha kész van egy feladat, amivel nem nekünk kellett foglalkozni, az már eleve fél siker.
- Az együttműködés kialakításában nagy szerepük van az őszinte, nyílt beszélgetéseknek, ebben az erőszakmentes kommunikáció módszere nyújthat segítséget. Mindenki képes a változásra és a fejlődésre, ha ő maga is akarja, és bármilyen emberi kapcsolatnak jót tesz, ha közösen tudunk változni, fejlődni.
- Rengeteget számít az is, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, és erre erősen hat, hogy mit teszünk saját magunkért. Ha mi rendben vagyunk, kevésbé van szükségünk arra, hogy bármit bizonyítsunk, vagy mások fölé akarjunk kerekedni.
- Fontos, hogy megtaláljuk, mi az, ami rólunk szól, ami örömet szerez, és rendszeresen időt szánjunk rá. Viszont a mindent egyedül, mindig hasznosnak lenni hozzáállás kevés teret enged annak, hogy jól érezzük magunkat, és sokan nem is tudják már, mi okozna nekik örömet.
- Igenis hasznos, ha magunkra is szánunk időt, és megengedjük magunknak a feltöltődést. A telefonunkkal is ezt tesszük, ha kezd lemerülni. Magunkkal miért tennénk másképp?
