Rendben, valóban képtelenség a szeretet tökéletes portréját megfesteni, hiszen többnyire csak negációk sokaságát tudnánk felsorolni:"Ez nem a szeretet..." és "Ez sem a szeretet..."
Ráadásul a szeretetet divat keverni a kizárólagossággal, a birtoklással és bekebelezéssel. "Szeretlek, mert az enyém vagy"-mondja az anya a gyerekének, a férj a feleségnek. Aztán állítólagos szeretetével agyonnyomja szeretteit. Tévúton jár szegény.
Vagy ami még rosszabb: "Szeretlek, ezért neked is szeretned kell!" -nincs szánalmasabb követelőző szeretetnél.
Több évnyi szeretet-tévedésen alapuló házasság tört darabokra a gyűlölet kistestvér megjelenésével. És a felek csak néznek egymásra, nem értik, hogy történhetett ez meg velük, hiszen ők SZERETTÉK egymást. Legalábbis így hitték.
De akkor micsoda?
A Szeretetkönyv szerzője írja: "A kis külön maszekvilágokban felébredő együtt élménye: ez a szeretet."(Popper Péter: Szeretetkönyv.Alexandra.2006.37.p)
Ahhoz, hogy ezt megértsük, muszáj arról a különös kettősségről beszélnünk, ami bennünk munkál, arról a dilemmáról, ami az egyedüllét és a feloldódás között lök és von bennünket.
Lök a többiek felé, hiszen rettegünk az egyedüllét hangtalanságától, unalmától és halálától. Egyedüllétünk emberi mivoltunkat aknázza alá. Ha kimondom ezt a szót, egyedüllét, évek óta Pillangó képe jut eszembe, az a magánzárkába zárt elítélt, aki hosszú ideig küzd az egyedüllét őrülete ellen. Négy fal között, ingerek és élet nélkül. Nincs ennél borzalmasabb.
És mégis. Ugyanilyen elementáris erővel félünk a másiktól. Tőled és Tőle. A másikkal való eggyéolvadás rettentően félelmetes. Ez az érzés csak addig jó és biztonságos, amíg csecsemők vagyunk, amíg nem látjuk tisztán anyánkat és magunkat. Egyek vagyunk, nincs külön személyiségünk.
Az Én kialakulásával azonban kirajzolódnak határaink, melyeket vadászösztönnel védünk. Vonzások és taszítások kereszttüzében kínlódunk. Ezért félünk a valódi szeretettől és átadástól.
Nézzük csak meg Jézus példáját, akit Popper többször is említ könyvében: Jézus, aki feltétel nélkül szeret és fordul az emberek felé, időről időre kivonul,otthagyja a többieket. Magányra vágyik és egyedüllétre. Aztán visszatér.
A szeretet tehát tengerélmény, eggyéolvadás a másikkal, és annak a felvállalása, hogy ez áldozatokkal jár.
A valódi szeretetre kevesen vagyunk képesek, hiába is álltatjuk magunkat. Ehhez túl kell emelkednünk emberi érzelmeink világán, de szükségünk van egy trambulinra, hogy a nagy ugrást megtegyük.
A recept pedig egyszerű: szeresd önmagad! Hiszen:
"Nincs veszélyesebb dolog, mint ha egy önmagát nem szerető ember a szeretetről kezd el beszélni, és főleg >jót< cselekedni"( i.m. 63.p)
Ha ez nem megy, akkor nem szeretettel fordulsz a másik felé,hanem bele menekülsz a vele való kapcsolatba. Ezt aztán szerelemnek fogod nevezni. Másoktól elvárni a saját boldogságomat- ez a legtöbb emberi élet igazi zsákutcája és tragikuma.
A szeretet gyakorlására is igaz: fel kell nőnünk, lélekben is.
KV
Forrás: Popper Péter: Szeretetkönyv. Alexandra. 2006.
