Az ultra mozgalom (ultrák) kifejezéssel a sportcsapatok , elsősorban pedig a focicsapatok lelkes híveit illetik. A mozgalom az 1960-as évek Olaszországából indult hódító útjára.

Az ultrák csoportjai meglehetősen homogének. Többnyire egy belső csoportosulás hozza létre (ami irányítóként is funkcionál), és hozzájuk csatlakoznak a lakhely, baráti vagy politikai alapon szerveződő egyéb csoportok.

Természetesen saját szimbólummal (ezek néha erőteljesen politikai jellegűek), színekkel, hatalmas méretű zászlóval, transzparensekkel, sapkákkal és sálakkal jelzik hovatartozásukat. Ezek nélkülözhetetlen kellékei egy-egy mérkőzésen való részvételnek.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mit is jelent ultrának lenni, és úgy tűnik, hogy e fogalmat gyakran keverik az Angliából kiinduló futball huliganizmussal, de van néhány alapelv,amely egy ultrára, mentalitására jellemző:

• Állandó ének a meccs alatt, függetlenül az eredménytől
• A karosszékes rajongókkal szemben egy pillanatra sem foglalnak helyet
• A csapatot követik távolságot és anyagi áldozatot nem ismerve
• Hűség saját lelátóhelyükhöz

Fontos, hogy minden csoportnak vannak saját énekeik,  amelyek csapatuknak, a játékosoknak illetve az ellenfélnek szólnak (hiszen ne feledjük, óriási ellentétek vannak a rivális ultrák között):

"Élesebb legyél a késnél,

Harcosabb a szenvedésnél!

Mert az egész világ tudja,

A Fradinál nincsen jobb, jobb, jobb."

Egy-egy nagyobb mérkőzésre egy teljes koreográfiával készülnek fel. Ehhez széles eszköztárat vetnek be: tűzijáték, petárda, a lelátó feldíszítése, léggömbök, a klub színeiben pompázó drapériák, papírszalagok.

Ilyenkor fontos szerepet tölt be az ultrák vezetője, aki hangosítón keresztül vezényli a többieket, lelkesít, irányítja a koreográfiát az énekek sorrendjét stb.

Ahogy nézem őket -egyelőre csak a tv képernyőjén keresztül- olybá tűnik, hogy egy ilyen  csoport tagjának lenni, identitásuk meghatározó eleme lehet.

Ez mindenképpen kulcsszempont, hiszen ezért az sem töri le őket, ha esetleg a favorizált csapat  veszít. Jóval többet nyernek ugyanis a csoport tagjaiként, mint amit a vereség a mérleg másik serpenyőjében elvesz tőlük:

"Félni, sose kell, a jobbak mi vagyunk

Mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk"

Tehát a "mi vagyunk" érzése, a csoportban lenni érzése áll a másik, csoporton kívüli világgal,ami megint csak szilárd alapja lehet az identitásnak. Számos (történelmi) példa is igazolta már, hogy egy közös ellenségkép milyen erős csoportköteléket képes kialakítani. Ilyenkor a saját csoport mindig felértékelődik, míg a többieket leértékelik:

"Szeresd a Fradit, és szurkolj velünk

ha bántod a Fradit, agyonverünk"

A csoport ráadásul elrejti az egyéneket, felfokozza az érzelmeket és bátrabbá, agreszívvá is tehet. Szinte egymást túllicitálva lehet egyre nagyobb kockázatokat vállalni egy-egy mérkőzésen.

Ami különösen érdekes számomra, hogy már az egészen fiatalok is csatlakoznak a legkülönfélébb ultra-csoportosulásokhoz, sőt ők maguk is külön szervezkednek.

Nem is tudom. Egy kissé azért  felzaklatna, ha a gyerekem kamaszkori lázongásai közepette felcsapna, teszem azt ultrának.  

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Ultras (Az idézett szövegek: részletek Fradi indulókból)