Az ultra mozgalom (ultrák) kifejezéssel a sportcsapatok , elsősorban pedig a focicsapatok lelkes híveit illetik. A mozgalom az 1960-as évek Olaszországából indult hódító útjára.
Az ultrák csoportjai meglehetősen homogének. Többnyire egy belső csoportosulás hozza létre (ami irányítóként is funkcionál), és hozzájuk csatlakoznak a lakhely, baráti vagy politikai alapon szerveződő egyéb csoportok.
Természetesen saját szimbólummal (ezek néha erőteljesen politikai jellegűek), színekkel, hatalmas méretű zászlóval, transzparensekkel, sapkákkal és sálakkal jelzik hovatartozásukat. Ezek nélkülözhetetlen kellékei egy-egy mérkőzésen való részvételnek.
Nehéz pontosan meghatározni, hogy mit is jelent ultrának lenni, és úgy tűnik, hogy e fogalmat gyakran keverik az Angliából kiinduló futball huliganizmussal, de van néhány alapelv,amely egy ultrára, mentalitására jellemző:
- Állandó ének a meccs alatt, függetlenül az eredménytől
- A karosszékes rajongókkal szemben egy pillanatra sem foglalnak helyet
- A csapatot követik távolságot és anyagi áldozatot nem ismerve
- Hűség saját lelátóhelyükhöz
Fontos, hogy minden csoportnak vannak saját énekeik, amelyek csapatuknak, a játékosoknak illetve az ellenfélnek szólnak (hiszen ne feledjük, óriási ellentétek vannak a rivális ultrák között):
"Élesebb legyél a késnél,
Harcosabb a szenvedésnél!
Mert az egész világ tudja,
A Fradinál nincsen jobb, jobb, jobb."
Egy-egy nagyobb mérkőzésre egy teljes koreográfiával készülnek fel. Ehhez széles eszköztárat vetnek be: tűzijáték, petárda, a lelátó feldíszítése, léggömbök, a klub színeiben pompázó drapériák, papírszalagok.
Ilyenkor fontos szerepet tölt be az ultrák vezetője, aki hangosítón keresztül vezényli a többieket, lelkesít, irányítja a koreográfiát az énekek sorrendjét stb.
Ahogy nézem őket -egyelőre csak a tv képernyőjén keresztül- olybá tűnik, hogy egy ilyen csoport tagjának lenni, identitásuk meghatározó eleme lehet.
Ez mindenképpen kulcsszempont, hiszen ezért az sem töri le őket, ha esetleg a favorizált csapat veszít. Jóval többet nyernek ugyanis a csoport tagjaiként, mint amit a vereség a mérleg másik serpenyőjében elvesz tőlük:
"Félni, sose kell, a jobbak mi vagyunk
Mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk"
Tehát a "mi vagyunk" érzése, a csoportban lenni érzése áll a másik, csoporton kívüli világgal,ami megint csak szilárd alapja lehet az identitásnak. Számos (történelmi) példa is igazolta már, hogy egy közös ellenségkép milyen erős csoportköteléket képes kialakítani. Ilyenkor a saját csoport mindig felértékelődik, míg a többieket leértékelik:
"Szeresd a Fradit, és szurkolj velünk
ha bántod a Fradit, agyonverünk"
A csoport ráadásul elrejti az egyéneket, felfokozza az érzelmeket és bátrabbá, agreszívvá is tehet. Szinte egymást túllicitálva lehet egyre nagyobb kockázatokat vállalni egy-egy mérkőzésen.
Ami különösen érdekes számomra, hogy már az egészen fiatalok is csatlakoznak a legkülönfélébb ultra-csoportosulásokhoz, sőt ők maguk is külön szervezkednek.
Nem is tudom. Egy kissé azért felzaklatna, ha a gyerekem kamaszkori lázongásai közepette felcsapna, teszem azt ultrának.
Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Ultras (Az idézett szövegek: részletek Fradi indulókból)
