"Le a tutszi patkányokkal!"
A hutu többségű Ruandában 1994 elején a lakosság mintegy 10 százaléka vallotta magát tutszinak. A két etnikum ugyanazt a nyelvet beszéli, szokásaik megegyeznek. A különbség csupán annyi, hogy a tutszik állattenyésztők, a hutuk pedig földművesek, s amikor Ruanda belga fennhatóság alá került (az első világháború idején), a hatalom a tutszi arisztokrácia kezében összpontosult. Ez az állapot az 1959-es hutu parasztlázadásig tartott, amikor az irányítást a hutuk vették át, míg a tutszik nagy része Ugandába menekült (s ott megszervezte gerillaseregét, az RPF-et).
A kilencvenes évek elején a határ mentén portyázó RPF és a hutu rezsim közötti konfliktusok kiéleződtek, s ekkor került szóba először a hutu szélsőségesek részéről az a konkrét terv, ami "a tutszi kérdés végső megoldását" tartalmazta. Ez a terv a népirtás volt, a Ruandában maradt mintegy egymillió tutszi teljes likvidálása. A népirtás kifejezést természetesen soha nem használták, de a tutsziellenes propaganda hasonló volt, mint a zsidóellenes propaganda a náci Németországban. Az ország egyetlen befolyásos médiuma, az Ezer Domb Rádió 1992 óta azt hajtogatta: "Le a tutszi patkányokkal! Ki kell füstölni a csótányokat! Tapossuk el őket!"
A ruandaiak óvakodni kezdtek egymástól, kerülték a szomszédaikat, hovatartozásukat és politikai véleményüket pedig titkolniuk kellett. Az egyre indulatosabb hutu népgyűlésekre eleinte még csak botokat vitt a tömeg, később köveket, legvégül pedig macsetéket - a szélsőségesek nem csupán a tutszikat jelölték meg célpontként, hanem azokat a mérsékelt hutukat is, akik a megbékélés politikáját szorgalmazták.
Bozótvágó kések
A népirtás végül 1994. április 7-én kezdődött, egy nappal azután, hogy ismeretlenek lelőtték a ruandai elnök (Juvenal Habyarimana) repülőgépét. A hutuk a tutszi RPF-t vádolták a merénylettel, míg a tutszik szerint éppen a hutu szélsőségesek lőtték le saját elnöküket, hogy elégséges indokuk legyen a genocídium megindításához (egyik verzióra sincsenek bizonyítékok). A hutuk a civil lakosságból verbuváltak polgári milíciákat, amelyeket interahamwénak (jelentése: "egység", "egységben támadó") neveztek.
A bozótvágó késekkel felfegyverzett interahamwék azt az utasítást kapták, hogy likvidáljanak minden tutszit és mérsékelt hutut; ezért módszeresen átkutatták a házakat, és átfésülték az ingoványos területek papiruszcserjés részeit is, menekülők után kutatva. A hutuk pontos listák alapján "vadásztak", s mindenki pontosan tudta, hogy az ismeretségi körében ki milyen etnikumú. A vegyes házasságokban élőknek megparancsolták, hogy gyilkolják meg tutszi házastársukat - ha erre nem voltak hajlandók, árulónak bélyegezték és felkoncolták őket. A városokból és falvakból kivezető utakon sorompós torlaszokat emeltek, s mindenkit igazoltattak - a személyi igazolványban ugyanis ott szerepel a nemzetiség. Aki tutszi volt, azt kirángatták kocsijából, és macsetéikkel elvágták a nyaki ütőerét (ez volt a legbiztosabb és leggyorsabb módszer). Az ismertebb tutszikat megkínozták, ami általában úgy zajlott, hogy az áldozat végtagjait levágták, csontjait pedig doronggal széttörték.
Corrine Dufka, a Reuters fotóriportere 1994 áprilisában Tanzánia felől érkezett Ruandába, s mint írja, az Akagera határfolyóban megcsonkított hullákat pillantott meg. A felpuffadt tetemek karjait hutu módra, a csuklójuknál kötözték össze - így úsztak kifelé Ruandából százával, ezrével.
"Elvégzendő munka"
Jean Hatzfeld francia újságíró és haditudósító 2003-ban jelentette meg könyvét, amelyben a népirtásban részt vett, majd börtönbe került és ítéletre váró gyilkosokat faggatta (A bozótvágó kések évszaka. A ruandai gyilkosok vallanak). A vallomások szenvtelen hangvétele, naiv őszintesége (lásd az idézeteket a 13. oldalon) megdöbbentő: a gyilkosokat mintha nem is viselték volna meg az események.
Ezek a fiatalemberek (több mint százezer hutu gyilkos került börtönbe a népirtás után) lelkifurdalás nélkül mesélnek az általuk elkövetett genocídiumról, arról, hogy egészen addig "becsületes keresztény földművesek" voltak, akik munka után sört iszogattak, focimeccsre jártak, vasárnap pedig ájtatosan végighallgatták a szentmisét. S bár úgy nőttek föl, hogy a történelemleckékből azt tanulták, a fennhéjázó, ravasz és pénzsóvár tutszikban nem szabad megbízni, s a rádió is azt harsogta naponta, hogy a hutuk és a tutszik között súlyos problémák vannak, ők mégsem tudtak megnevezni egyetlen fennhéjázó, ravasz vagy pénzsóvár tutszit az ismerőseik közül, mint ahogy egyetlen tutszi szomszédukkal sem volt problémájuk soha. Ennek ellenére öltek, gondolkodás nélkül megölték barátjukat is, ha a másik etnikumhoz tartozott.
Az öldöklést "melónak", "munkának" ("volt egy elvégzendő munkánk"), a tutszivadászatot "expedíciónak", a macsetét pedig "munkaeszköznek" nevezik vallomásaikban. A "meló" közbeni "csatolt programok" része a kínzáson kívül a nők megerőszakolása és a fosztogatás volt - a gyilkosok gyakran szentképeket zsákmányoltak áldozataik házából. "Ha az uram este hazajött, nem kérdeztem tőle semmit. Otthon semmiféle gonoszság nem látszott rajta, a jóistenről beszélt" - emlékszik vissza az egyik gyilkos felesége.
A világ közönye
"Minden fontos személyiség elfordította tekintetét az öldökléseinkről. A kéksisakosok, a belgák, a fehér igazgatók, a fekete elnökök, a humanitárius szervezetek és a nemzetközi operatőrök, érsekek és tiszteletesek, és végül maga az Isten is" - meséli az egyik gyilkos Hatzfeld könyvében. Az ENSZ, csakúgy, mint az Egyesült Államok vagy Franciaország hírszerzése, már 1994 januárjában értesült arról, hogy Ruandában népirtás készül. Mégsem avatkozott közbe egyetlen nagyhatalom sem. Ráadásul amikor a népirtás ténye egyértelművé vált, a vérfürdő mértéke láttán az ENSZ visszarendelte békefenntartó erőinek nagy részét (2700 kéksisakost), sorsára hagyva Ruandát - a civilizált világ felelőssége alighanem sokkal nagyobb, mint amennyit a Hotel Ruanda című Oscar-díjas film sugallt.
A külföldi telefonvonalak nem működtek ("Ruanda pillanatnyilag nem kapcsolható"), s a kéksisakosokkal együtt a kamerák is távoztak. Pedig a vérszomjas interahamwe a fehéreket is "levadászta", elsősorban a belga papokat, akik segítséget nyújtottak a tutsziknak - erről (és a ruandai népirtás borzalmairól) szól Huguette de Broqueville felkavaró könyve, az Uraho? Élet és halál Ruandában. "Kiásták a termeszvárat, körülfogták az atyát, levetkőztették, kiabált, bedobták, küzdeni próbált, leütötték és befedték földdel. A földkupac nem mozdult. Néhány porszem bukfencezett csak le rajta. Végül kinyúlt egy segélykérő kéz. Egy macsete levágta."
Az apácákkal könyörületesebben bántak, őket - tiszteletük jeléül - puskával lőtték agyon.
Isten szeme
A népirtás áprilisban kezdődött és július elején ért véget, amikor az Ugandából benyomuló tutszi hadsereg, az RPF elfoglalta a fővárost, Kigalit. Az erőszak tombolása azonban folytatódott: az RPF civileket kínzott meg, hogy vallomásokat csikarjon ki a hutukból, az interahamwék tagjait karóba húzták vagy megcsonkították, az ilyen vérengzések színhelyeit pedig - írja Huguette de Broqueville - "katonai övezetté" nyilvánították, ahová külső megfigyelőknek tilos volt a belépés (becslések szerint az RPF ötvenezer hutut végzett ki).
A genocídium azonban ezzel még nem ért véget. Utólag derült ki, hogy a hutu milíciák bandái sorra megerőszakolták a tutszi nőket, s aki túlélte is a borzalmakat, az HIV-fertőzött lett (a tutszi nők kétharmada), ezért mára több ezer tutszi gyerek maradt árván: apjukat meggyilkolták, anyjuk pedig AIDS-ben meghalt.
Ruandáról az Isten 1994 áprilisában fordította el a szemét.
A Remembering Rwanda. Ten Years after the Massacres. (UCLA International Institutes) fordítása, forrás: www.ujszo.com
