(Jellemző a kutatók hímsovinizmusára az elnevezés - mintha a lányok csiklója nem játszana központi szerepet az óvodai vagy otthoni, elalvás előtt, illetve máskor és akárhol előadott szertartásokban!)

 A folyamat annyira nem-specifikusan zajlik, hogy külön-külön tárgyaljuk, és nemcsak az udvariasság miatt vesszük előre a lányokat.

            A viselkedés szintjén azt tapasztaljuk, hogy az anyja papucsában egyensúlyozó kislány általában szemből és széttárt lábbal ül apja ölébe, anyjának pedig elmagyarázza, hogy amikor az elutazik majd, ő lesz a papa felesége. Ezt megelőzően és követően viszont szívesen segít az anyjának, és továbbra is nagyon szeret hozzábújni, nemcsak lelkiismeret furdalását csökkentendő, de olyan jó érezni a szagát, testmelegét, szíve dobogását - azt a körös-körül jó érzést, ami - a tudattalanjában - a méhen belüli fejlődés szakaszának ősbizalmát idézi fel...

            És itt azonnal álljunk meg, mert innen indul az a női törekvés, hogy felnőtt korban is kíván néha csak úgy odabújni, most már a párjához, hiszen benne is feltétel és fenntartás nélkül bízik, rá bízta magát; s most csak úgy lenni akar, persze vele, mellette - és nem tudja megérteni, hogy miért kell ezt azonnal elrontani a szeretkezés kezdeményezésével!

- Hogy lehet ilyen figyelmetlen és önző?! - gondolja magában könnyeit nyelve a nő -, miért nem érzi meg, hogy most nem ezt akartam?...

És ez akkor is így igaz, ha egyébként "evés közben megjön az étvágy": ő is kedvet kap ahhoz, amit először csak eltűrt, a békesség kedvéért, akár sokadszor is.

Nagyon fontos tehát, uraim, hogy végig tudjunk sétálni a kés élén: legyünk kellően aszexuálisak, de azért simogassuk vissza a nőt, s mindezt úgy adjuk elő, mintha tényleg ez jönne belőlünk, magától - ám  közben legyünk nyitottak és tettre készek: hátha az asszony díjazni akarja figyelmességünket, mert tudja, hogy mi úgyis azt akarjuk, meg ő is olyan jól átmelegedett már... És ha nem akarja, akkor maradjunk veszteg, viszont ne szűnjünk meg visszasimogatni  - de nehogy  belehorkantsunk ám az idillbe!

Nehéz, de szép dolog az élet - szoktam mondani.

Viszont térjünk vissza a kislányokhoz, konkrétan ahhoz, amikor azzal őrjítik a kellően nem tájékozott felnőtteket, hogy állandóan a bugyijukban van a kezük, és teljesen egyértelmű, amit ott csinálnak, fényes nappal, mindenki szeme láttára...

Kérem szépen, ez egy genetikus program. Három éves kor körül beindul, öt éves kor körül kikapcsol - és csak ártunk, ha le akarjuk állítani. Azzal meg főleg ártunk, ha még magyarázni is kezdjük: egyrészt ezzel tudatosítjuk a lánygyerekben, hogy ő most mit csinál, másrészt - mivel tiltjuk-korlátozzuk - rögtön vonzóvá tesszük (vonzóbbá, mint eddig volt!).     Az egyetlen helyes megoldás: vonzóbb program felkínálása, ismétlem, a jelenlegi viselkedés tilalmazása nélkül!

Tehát nem vesszük el onnan a kezét, főleg nem ütünk rá, nem magyarázunk semmit, stb. - hanem a keze ügyébe teszünk valamit, bármit, ami vonzóbb, vagy elővesszük a diavetítőt, bekapcsoljuk az "egyszervolt.hu"-t, megkínáljuk gyümölccsel, megmutatjuk a fényképeket (megengedve, hogy lapozhasson az albumban) - akármit adunk, mutatunk, kínálunk, ami más, ami izgalmas (és persze nem árt). És újra leírom: nem szabad a felnőttek romlott eszével felhomályosítani őt arról, milyen szörnyű dolgot művel! Mert azt nem ő műveli. Ő csak csinálja, ami belülről jön. Ilyen egyszerű.

S ha - feltéve, de meg nem engedve - az óvónő, esetleg mások előtt, szörnyülködve megkérdi: tudjuk-e, mit csinál a lányunk/unokánk újabban, legszebb mosolyunkat rávillantva négyszemközt kérdezzünk vissza, hol volt, amikor a fallikus fázis volt az oktatás tárgya a képzőben? Azért írom ezt, mert néhány kliensemnek volt ilyen élménye. Persze lehet, hogy egy képesítés nélküli óvónőt vagy  egy óvónőt helyettesítő dajkát fogott ki...

Egy szónak is száz a vége: a lánygyerekkel nem szabad tudatosítani, hogy mit csinál; nem szabad tiltani sem - de el kell terelni a figyelmét. Be kell viszont avatni a párunkat, a rokonokat, a (lényegesen) nagyobb testvér(eke)t, és tudni: az idő nekünk dolgozik.

És mi a teendő, ha valaki már felhomályosította a kislányt, vagy annyira eldurvul a játék, hogy komolyan aggódni kell, mondjuk a csikló testi épsége érdekében?

Nos, ilyenkor - ahogy ezt korábban már megbeszéltük - gyermek-neurológus s utána esetleg pszichológus segítségét kell kérni. Csak a szakember tudja ugyanis megítélni, hogy milyen szóbeli magyarázattal, mesével vagy milyen játékkal lehet helyre hozni a szóbeli bakit, s milyen terápiás lépéseket  lehet és kell tenni a lelki-idegi, esetleg testi trauma kezelése, meggyógyítása érdekében. Mindezt persze csak didaktikailag választom ketté: lehet, hogy a gyakorlatban egy szakember egy ülésben megoldja az egészet.

Folytatjuk a fiúkkal. Addig is: