-
Számolod, hányadszor meséled el a betegséged történetét?
- Egészen őszintén, volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, nem szeretnék újra kiállni és mondani, mondani. De ez egyfelől egy óriási felelősség, mert tudom, mennyivel jobban hat az, ha valaki olyantól hallják, miért kell önvizsgálatot tartani, aki átesett a daganaton, mint egy olyan valakitől, aki – természetesen a legnagyobb elkötelezettséggel – csak számokat tud sorolni. Ez a nyár pedig végképp kiűzte a fejemből azokat a gondolatokat, hogy legyek-e továbbra is önkéntese az ügynek, ugyanis az egyik közeli rokonomnál is rákot találtak. És bár végig kísérte az én gyógyulásomat, mégis borzasztóan megijedt. Ami természetes. Ezért elhívtam egy ilyen tájékoztató rendezvényre, ahol láthatta a sorstársaimat és engem, és benne most pont az tartja a lelket, hogy ha nekünk sikerült, neki is sikerülni fog. Már csak miatta se hagyhatok fel azzal, hogy mesélek magamról.

-
Ha jól tudom, nálad semmilyen rizikófaktor nem állt fenn.
- Így van. Én 39 éves voltam, normál testalkattal, nem dohányoztam, a családban nem fordult elő nőgyógyászati daganat és mindhárom gyerekemet sokáig szoptattam.
Vagyis a tankönyvi esete voltam annak, ki a legkevésbé esélyes arra, hogy megbetegedjen. Szinte feleslegesnek is éreztem az önvizsgálatot, de éppen azért, mert háromgyerekes anyuka vagyok, meg hát szeretek is élni, egy nap megtettem.
Akkor azt hittem, rendesen, ma már tudom, hogy valójában nem helyesen csináltam. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert sokan azt mondják, ők nem éreznek semmit, mert például túl nagy a mellük, vagy bármi másért, de higgyék el, hogy a csomót nem lehet nem észrevenni, ha van. Még ha rosszul is csináljuk, megmutatja magát. A test ilyen értelemben segít. Lám, nekem is segített
-
Bevallom, nekem is vannak ezzel gondjaim, hogy jól érzem-e, nem siklik-e át a figyelmem valamin. És bár remek nőgyógyászoknál jártam, mindig nekem kellett kérnem, hogy az évi rendes rákszűrésnek legyen része a mell átvizsgálása is, amit kicsit mintha nyűgnek vettek volna…
- Sajnos azt kell mondjam, nem te vagy az egyedüli, aki ilyen tapasztalatokról számol be. Félve mondom ki, és nyilván nem igaz mindenkire, de ennek az egyik oka az lehet, hogy évtizedeken keresztül csak egy réges-régi oktatófilm állt rendelkezésére a védőnőknek is, és ez szolgált iskolai felvilágosításként is. Ezért is óriási jelentőségű, hogy az Avon készített egy új filmet arról, hogyan kell szakszerűen átvizsgálni a mellünket. Ebből tényleg mindent pontosan el lehet sajátítani, és nagyon ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg és tegye magáévá, hogyan kell jól csinálni. Ha pedig a tudás megvan, havi egyszer legyen egy fogmosásnyi időnk arra, hogy alaposan átvizsgáljuk magunkat. És nem érv, hogy elfelejtettem! Akkor tessék beállítani egy figyelmeztetőt a telefonon. Nekem az önvizsgálat mentette meg az életemet! Mert a korai szakaszban diagnosztizált mellrák jó eséllyel gyógyítható.
-
Amikor megtaláltad a csomót, azonnal bepánikoltál, vagy optimistán vártad az eredményt?
- Nagyon megijedtem és amikor kiderült, hogy rosszindulatú a daganat, összeomlottam. Az első gondolatom nyilván az volt, hogy félárvák lesznek a gyerekeim. Egyszerűen annyira nem tudtam semmit az egészről, hogy ezt én halálos ítéletnek vettem. És valahogy nem is kaptam ettől eltérő információkat az orvosomtól se. A mai tudásommal nem lennék ennyire összetörve, de akkor tényleg azt éreztem, vége mindennek. Eluralkodott rajtam a tehetetlenség. A férjem próbált támogatni, de az első héten szinte megállás nélkül csak sírtam.
Aztán egyik nap úgy ébredtem: nem fogok meghalni! Én ezt túlélem! Nekem három gyerekem van és boldog életem! Meg fogom csinálni! Ebben persze volt némi szerencsém is. Örültem, hogy műtét után nem volt szükség kemoterápiára, elég volt a sugárkezelés, így például nem hullott ki a hajam.
-
A gyerekeknek elmondtad, elmondtátok?
- Nem, akkor még nem. Kicsik voltak ehhez. Miután felépültem az operációból, azt éreztem, szükségem van lelki támaszra. A családomtól, férjemtől kaptam persze, de konkrétan olyanokéra vágytam, akik túlélők, akik példaképeim lehetnek. Így találtam rá a Mellrákinfó Egyesületre és egy a REGEA Alapítvány által ingyenesen működtetett onko-pszichológiai csoportra, akik Simonton-tréninggel segítik a gyógyulást, a lelki sebek hegedését. Mert azt hiszem, ez a nagyobb feladat. Ugyanis a testi és a pszichés regenerálódás nincs szinkronban. Rengetegen azért titkolják, hogy rákosak, mert egyfajta bélyegként élik meg. Van, aki a családját óvja, ezért még nekik se mondja el, más a munkáját félti, megint más nem akarja, hogy sajnálják. Akad olyan is, aki a külsejének megváltozását képtelen elfogadni, de hogy ebben is mennyire különbözőek vagyunk, volt, akit a masztektómia (melleltávolító műtét) nem viselt meg annyira, mint a haja kihullása. A rák rengeteg kárt okoz a mentális egészségünkben, és azt érzem, ezzel nem foglalkoznak eleget az onkológiai ellátásban. Ez is egy lényeges motiváció számomra abban, hogy minden módon hirdessem: van gyógyír. Hogy senkinek ne kelljen olyan tájékozatlanul szembe találnia magát a diagnózissal, mint nekem. Ezért is lettem önkéntes és aktivista. Nálunk itt Miskolcon nagyon intenzív a rákbetegek csoportja, sok programot szervezünk. Az egyik ilyen nem sokkal a csatlakozásom után volt, amikor felkértük a helyi vízilabda csapatot, hogy egy kiállításra készült anyagban pózoljanak egy-egy érintett nővel. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, be kell avatnom a gyerekeimet is, hogy miben vagyok, ha látják a fotót, értsék, miért vagyok rajta. A kislányom ugyan jött velem minden eseményre, de azt gondoltam, öt évesen még nem érti, miről van szó. Egész nap azon gyötrődtem, hogyan fogom nekik elmondani, hogy ne ijesszem meg őket, de azért őszinte is legyek. Amikor aztán délután le akartam ültetni őket, hogy beszélgessünk, a kisebbik fiam azt mondta: "anya, tudjuk, hogy rákos vagy, mehetünk játszani?"

-
Megváltoztatta a családodat, téged a betegséged?
- Nekem nagyon szép életem volt előtte is. Az biztos, hogy jobban figyelünk magunkra és egymásra is. Talán még annyiban más az életünk, hogy egy háromgyerekes anyuka, az első-, másod- és harmadsorban is anyának gondolja magát. És ez valahol normális is. De megtanultam, hogy én is fontos vagyok. Hogy vannak helyzetek, amikor egyenesen én vagyok a legfontosabb.
-
Te hogyan határozod meg magad? Mellrák-túlélő? Vagy olyan ez, mint az alkoholista, aki egész életében az marad, csak éppen tiszta? Tehát tünetmentes rákos?
- Így, hogy csak pár hónap választ el az öt év tünetmentességtől, már ki merem mondani, hogy mellrák-túlélő vagyok. Nem érzek nyomást, nincs bennem félelem. Odafigyelés természetesen van, nyilván dominánsabban, mint azok esetében, akiket ez sosem érintett. De hogy ki hogyan aposztrofálja magát, az nagyon egyéni. Látok olyanokat, akik minden értelemben maguk mögött akarják hagyni az egészet, mintha meg se történt volna. Kilépnek a csoportból és teljesen eltávolodnak tőlünk. Vannak, akik csendes megfigyelők maradnak és vannak, akik olyan aktívak, mint jómagam. Ráadásul életre hívtam egy másik kezdeményezést is, aminek az a neve, hogy Egy Jó Dolog Egyesület. Én nyelvtanár vagyok, és amikor megérkeztek a tanítványaim, mindig azzal kezdtem: mondj három jó dolgot az elmúlt napokból. És ezt nem nagyon sikerült megugraniuk. Ekkor mindig azzal próbáltam menteni a helyzetet, hogy: akkor mondj egy jó dolgot! Arra csak-csak tudtak felelni, bennem pedig kialakult, hogy ebből legyen mozgalom, hogy vegyük észre, mennyi jó dolog van az életünkben!
Nem akarok patetikus lenni, hogy örüljünk annak, hogy élünk, de azért ebben a közegben rengeteg veszteséget is láttam, átéltem, tehát tudom, hogy az élet igenis ajándék, valami olyan, amit nem becsülünk meg eléggé. Engem erre is megtanított a betegségem. Bármilyen groteszk is, de tulajdonképpen hálás vagyok a ráknak.
-
Ha tőled kérném, mondj egy jó dolgot, mi lenne az?
- Csak egyet lehet? Itt vagyok az ötödik év küszöbén. Egészséges vagyok. Egészséges és boldog a családom. Elindult a gyógyulás útján a rokonom. És ha csak egy olvasó úgy dönt, mától minden hónapban átvizsgálja a mellét, azért már megérte beszélgetnünk.
A témában még itt olvashatsz:
Pink palacsintával a mellrák elleni küzdelemért