Ez az interperszonális típus a H: Önbűntető, mazochisztikus és az I: Gyenge, önalávető magatartás összevonása révén alakult ki Leary rendszerében.
Jól alkalmazkodó (adaptív) fokban szerénység, igénytelen tartózkodás jellemzi az ilyen személyt. Társaságban visszahúzódó, nehezen oldódik. Halkan beszél, vagy egyáltalán nem akar megszólalni. Próbál észrevehetetlenül meghúzódni egy sarokban. Nem is nagyon fogyaszt: úgy kell a kezébe adni egy poharat, tányért. Minden úgy van jól, ahogy van. Kapcsolatokban nem akar irányítani. Autósként vagy vásárlóként ő az, akit mindenki megelőz, aki mindenkit beenged maga elé. Irtózattal vegyes tisztelettel, nemegyszer csodálattal nézi a nyomuló, nagydumájú, harsány társakat. ("Helyettem, kisvirág"-szindróma) Ő, köszöni szépen, remekül el van. Nem sürgős. Csak tessék.
Extrém intenzitás (maladaptív forma) esetén mazochisztikus önlekicsinylés, megalázkodás, bűntudatos ön-alárendelődés válik uralkodóvá. Szinte perverz módon mutatja-mutogatja, hogy milyen nímand, tehetségtelen, ügyetlen, tutyi-mutyi, nem félénk, hanem gyáva, és persze kétbalkezes és buta ("Nem tolakodtam akkor sem, amikor az eszet osztogatták"). A partnereket hozza zavarba elvtelen udvariaskodásával, indokolatlan és érthetetlen meghunyászkodásával, saját emberi méltóságának meggyalázásával. Állandóan és mindenkitől bocsánatot kér, mintegy azért is, hogy van, létezik, levegőt vesz. Neki a mondatkezdő- vagy kötőszava (a másik b-betűs helyett) így hangzik: bocsáss meg...
Új kapcsolatokban ez a viselkedés pozitív szociális reakciót (NO-attitűdöt - lásd később) vált ki. Ha azonban e segítő, támogató reagálás ellenére is megmarad a HI-személy bűntudatos, megalázkodó magatartása, ez elkerülhetetlenül rosszallást, lekicsinylést ébreszt a társakban, illetve elmarasztalást vagy nyílt elutasítást, büntetést vált ki a - korábban bemutatott - BC- és/vagy DE-személyiségben.
Tudom, hogy sokan érthetetlenül figyelik az ilyen megalázkodó embereket. Gyakran arra gondolnak ilyenkor, hogy az illető tudatosan játssza ezt a szerepet, illetve, hogy egyszerűen nem normális.
Nos, mindkét feltételezés téves. Hál istennek nem elmebeteg a HI-személyiség, illetve biztos, hogy nem tudatosan, nem "akarattal" ennyire meghunyászkodó. Akkor mi motiválhatja őt ebben a kóros viselkedésben?
Feltétel nélkül ragaszkodik a számára fontos személyekhez, dolgokhoz - ez a magyarázat, pontosabban: motívumainak ez az eredete.
Más szóval a HI-gyerek (mert persze ez az attitűd is kialakul 3-6 éves korban, 14 éves korig pedig - ha megerősítik - megszilárdul) eredetileg nem önmagát háttérbe szorító volt (még kevésbé mazochista), hanem fokozott volt a szeretetigénye. Ez az igény mindnyájunkban ott van, ezzel születünk, de van akibe "nagyobb adag" szorul.
Nos, ha a büntető, korlátozó szülő (vagy nagyszülő, gondozó, felügyelő, stb.) az ún. verbális agresszió, más szóval: destruktív kritika híve, akkor nem (annyira, olyan sokszor) üt, helyette inkább megaláz, megszégyenít. Ezek a mérgező szavak, a bátorítás s a (persze nem elvtelen) dicséret helyett a szidalmazások egy életre sínre tehetik a gyereket, főleg azt, aki nagyon sóvárog a szeretet, a gyengédség iránt.
Mégis, hányszor hallani utcán, boltban, járműveken is, hogy "Béna vagy, kétbalkezes, gyerünk, gyerünk, jó reggelt, csináld már, te szerencsétlen, hogy lehetsz ilyen idétlen, csak azt tudnám, kire ütött ez a gyerek, mozogj már, a sírba visz ez a hülye, befogod vagy ráülök" - s akkor még csak a szalonképes nevelő célzatú intelmeket idéztem.
És ez a gyerek a szó szoros értelmében életre-halálra ki van szolgáltatva a fenti szavak kiabálójának. S ehhez vegyük még hozzá a metakommunikációt: a kiabáló nézését, hangja színét és magasságát, kézmozdulatait, arcjátékát - egész megjelenését, viselkedését. Ezek az üzenetek még mérgezőbbek, még mélyebbek az így ütött sebek, mert fényképként, filmként azonnal a tudattalanba kerülnek, s onnan hatnak majd nagyszülő-korban is...
Ám vissza a gyerekkorba! Ugyanez a gyerek fokozott szeretetigénnyel áldott/átkozott, tehát még a teljes kiszolgáltatottságnál is több kényszeríti őt arra, hogy mindent megtegyen, amit inkább követelnek, mint kérnek. Ezt csak a freudi azonosulás az agresszorral technika alkalmazásával tudja megtenni, s elérni azt, hogy ne bántsák őt annyira...
Vagyis ő kezdi el - belülről - mocskolni, szidni, gyalázni, gúnyolni magát, hogy láthassa a felnőtt a bűntudatot, a szégyent, a csökkentértékűség érzését, és így elégedett legyen, hogy "Legalább elismeri a kis büdös..."
Ugye milyen szörnyű?
Olvasóim a megmondhatói, hogy némely gyerek még rá is tesz egy lapáttal: nemcsak mocskolja, megalázza önmagát, de üti-veri, karmolja is a testét, tépi arcáról a bőrt, húzkodja szálanként a haját...
Így Karácsony előtt, amikor az óvódai-iskolai szünet egyébként is összezárja a családot szinte egész napra, s amikor az Ünnepre hivatkozva jóformán csak rátöltenek egyesek, hogy elviselhetőbbé tegyék - maguk számára! - a nem-szeretem rokonokkal való puszilkodást (mindig legalább kilenc súlyos ok van az ivásra), szóval ilyenkor talán még fontosabb, ha lehet így rangsorolni, hogy ne engedjük lelkileg se megnyomorítani a körülöttünk lévő gyermekeket. Fogjunk le minden kezet, varázsoljunk el minden szájat - ha kell, a magunkét is!
S ugye tudják, hogy mivel tanult viselkedésről van szó, módosítható ez az attitűd is?
Folytatjuk. Addig is konzultációs lehetőség:
(06-1) 24-00-117, 06-20-950-61-33, [email protected], [email protected].
