Jól ismerem az érzést, ami elönti az embert, amikor megszületik az első unokája. Nemcsak arra jövünk rá ilyenkor, hogy egyre idősebbek leszünk, de azzal is szembesülnünk kell, hogy a mi gyerekeink már felnőttek, és a saját útjukat járják, és úgy tűnik, már alig-alig van szükségük ránk. Az unokák általában épp a megfelelő pillanatban érkeznek: mikor már elegünk van a munkánkból, vagy a munkátlanságból, mikor semmi nem jelent már kihívást, csak az új kis jövevény, az új élet. Ilyenkor minden figyelmünket rájuk irányítjuk, szeretnénk, ha minden be nem teljesült vágyunkat ők élnének meg, talán többet várunk tőlük, mint amennyit adni tudnak. Ezek az álmok megijeszthetik a fiatal szülőket.
Persze alakulhat az élet máshogyan is: évtizedeken keresztül felelősek voltunk a saját gyerekünkért, és épp most szoktunk hozzá a gondolathoz, hogy megvalósíthatjuk rég elfelejtett álmainkat. Ilyenkor nem esik jól a gondolat, hogy felnőtt csemetéinknek újra szükségük van ránk, ha kicsit más módon is. Ez talán különösen igaz azoknál, akik maguk is nagyon fiatalon lettek szülők - az saját élet utáni vágy ilyenkor bizonyos mértékig érthető.
Én személy szerint a második csoportba sorolnám magamat. Az elmúlt 20 évben megtanultam, mit jelent nagymamának lenni úgy, hogy a saját vágyaimat is kielégítsem, és a gyerekeim elvárásainak is megfeleljek.
A gyerekeknek szükségük van nagyszülőkre
Persze ez nagyban függ attól, hogyan gondoskodik az a bizonyos nagyszülő a fiatal családról. Társadalmunk azt várja el a fiatal szülőktől, hogy saját maguk gondoskodjanak csemetéikről, és mivel mi ugyanezt tanultuk a mi szüleinktől, ezt természetesnek is vesszük. Régi ázsiai, afrikai, indián kultúrákban ez a szituáció egyenesen groteszknek tűnt volna, hiszen ők úgy tartották, a gyerekeket az egész falu neveli. És a falunak az is feladata volt, hogy az ifjú szülők lelkileg kiegyensúlyozottak legyenek.
A mi társadalmunkban azonban a két szülő, és különösen az anya felel mindezért. Meg kell adnia gyermekének az a lelki támogatást, amivel az majd kilépve az életbe, elboldogul.
Mit tehet a nagyszülő?
Ez nehéz feladat, ezért a nagyszülők segítségére szükség van. Fontos azonban megtanulni, hogy az unokánk nem a gyerekünk, a nevelést akkor is a szülőkre kellene hagyni, ha úgy tűnik, rosszul csinálják. Tanácsokat persze lehet adni, de nem erőszakosan, mert azt mindhárom szóban fogó generáció megszenvedi. Vegyük tudomásul a helyzetet: gyermekeink most azok, akik felelősséggel tartoznak, és ezt a felelősséget szeretnék is megtartani maguknak.
P.Á.
