Ha a szerelmet hirtelen, váratlanul megvonják tőlünk, vagy valaki a környezetünkben, akitől eddig rengeteg szeretetet kaptunk, meghal, vagy elhagy minket, a lelkünk természetesen sérül. A veszteség felett érzet bánat azonban nemcsak pszichikumunkra, hanem fizikumunkra is rányomja bélyegét. Akármilyen jól kezeljük is a szomorúságot, a gyász aktív periódusában a test óhatatlanul betegségre emlékeztető tüneteket produkál.

A letargia és a fáradtság miatt például az idegrendszer ilyenkor extra terhelésnek van kitéve, melynek következtében megnő a vérnyomás. Bár a búsuló ember kívülről lassúnak tűnik, szervezete felfokozott izgalmi állapothoz hasonlítható nyugtalanságot szenved el.

A veszteség generálta stressz következtében az immunrendszer hatékonysága is leromlik. Ennélfogva a test ilyenkor jobban ki van téve a vírusok és baktériumok támadásának, továbbá a krónikus problémák is súlyosbodhatnak. Ez a magyarázat arra, hogy ha egy öreg házaspár egyik tagja elhuny, a férj vagy a feleség egy éven belül a társa után hal.

A pszichikumot főleg a depresszió és a szorongás fenyegeti a nehéz időszakban, mely étvágytalanságot, alvási zavarokat és izzadást okozhat. Szintén a psziché normális reakciói közé sorolható, hogy egy haláleset után a hozzátartozók látni vagy hallani vélik elhunyt szerettüket a lakásban. Ezek a hallucinációk normális velejárói a gyásznak, és megtapasztalóik számára nagyon valóságos élmények.        

A megpróbáltatások megélése nemcsak rövid távú következményekkel jár. Mindenfajta veszteség, különösképpen egy olyan személy hiánya, akivel hajdanán meghitt viszonyban álltunk, bánatot, haragot, megtagadást, félelmet, depressziót és bűntudatot ébreszt. Ezek az érzelmek normálisak, azonban közel sem mindegy, hogy hogyan reagálunk rájuk. A veszteségre adott reakcióink határozzák meg ugyanis, hogy sikeresen gyógyulunk-e ki a bánkódás processzusából, vagy a szomorúság hosszútávon is befolyásolja majd életünket.

A legfontosabb, hogy a veszteséget meg kell élni! A szomorúsághoz úgy kell viszonyulnunk, mint a szeretet vagy szerelem megtapasztalásának egy lehetséges kimeneteléhez. Ehhez nélkülözhetetlen az érzelmek felvállalása, és a düh biztonságos kiélése, ami egyáltalán nem könnyű feladat. A saját dühünktől való félelem normális jelenség, ezért okoz annyi fejtörést, hogy hogyan juttassuk kifejezésre a külvilág előtt.

A reális célok kitűzése, s az azok elérése felett érzett öröm, a fizikai erőnlét fenntartása, a feszültség sírás útján való levezetése, és a saját magunkra való odafigyelés a bármilyen nemű, komolyabb veszteség miatt érzett gyász időszakában fontosabb, mint bármikor máskor. Ha mindezt nem tesszük meg saját magunkért, olyan érzelmeket fojtunk el, melyek a későbbiekben vagy pszichikai vagy fizikai problémákként biztosan felszínre kerülnek. Ha tehát nem hagyjuk, hogy a pszichés fájdalom kitombolja magát, előbb vagy utóbb valóban belebetegszünk a bánatba. 

B. B.