És hozzuk is a nemünk teljességét, szinte az első pillanattól kezdve. Egy baba arcára rá van írva a neme, de nemcsak az arcára, az egész viselkedésük más.Ez a kezdeti bipolaritás, a különbség a két nem viselkedése között egyre jobban kibontakozik az első életévekben és aztán...? Hová tűnik az ösztönös nőiesség, az amely "genetikai kódként" minden nő sajátja?

Valamennyien megtapasztalhattuk, hogy az éntudatra ébredés első éveiben milyen mérhetetlenül lebilincselő és elbűvölő az az ösztönös nőiesség, csábító erő mellyel egy 3-4 éves kislány rendelkezik. Tele van ötletekkel, vágyakkal, teljesíthetetlen és teljesíthető, vagy extra igényekkel. És mondja, mondja, mi is tenné őt épen akkor, pillanatnyilag boldoggá. Rendszerint el is éri, ha nem így, akkor úgy. "Levesz mindenkit a lábáról", "elér mindent, amit csak akar", mondjuk.  Mondjuk, vagy csak gondoljuk, kicsit irigykedve, kicsit rosszallva. Irigykedünk, mert a 3-4 -5 éves kislányunk jobban eléri az apjától - a férjünktől - amit akar, mert az apját az "ujja köré csavarja", mert nem lehet neki ellentmondani. Csóváljuk a fejünket, nevetünk és bosszankodunk, pedig minket is az "ujja köré csavar", csak másképpen. Másképpen:

- Az apjának udvarol, áhítattal felnéz rá, mosolyog és durcáskodik, megsértődik és megenyhül, megbocsát. Ha véletlenül rögtön megkapja amit áhított, biztosítja  apját az imádatáról. Teljes komolysággal állítja, hogy soha, de soha nemhordott még olyan kiváló embert a hátán a föld, mint az ő APJA, mert apa egyszerűen imádnivaló.

- Velünk, az anyával más eszközöket használ. Utánoz. Ő is jön, mert teríteni akar, főzni akar, vásárolni akar, de legfőképpen szép akar lenni. Szép, mint mi, mert mi gyönyörűek vagyunk (ugyanis apa a anya férje), és ez másképp nem lehet, csak a mi szépségünk révén, melyet ő is akar magának. Na nem rögtön, majd, ha ő is nagy lesz.

A pszichológia ezt a szakaszt hívja oedipusz komplexusnak, vagy pontosabban oedipális szakasznak. Ez egy természetes folyamat, csak vannak kellemetlen mellékzöngéi is, amikor a gyerek követelőzik, apát akarom vagy anyát akarom, mert az esti kakaót csak éppen az a szülő hozhatja be, akit éppen "kiengesztelni" akar, vagy éppen valami kinyomozhatatlan, érthetetlen ok miatt "megsértődött" valamelyik félre. Kiengesztelni, vagy büntetni akarja avval, hogy szolgálhatja a "kis hercegnőt".

Természetesen ez az ösztönös női csáberő nemcsak a közvetlen környezetre irányul. Ekkor születik az első úgynevezett gyermekszerelem (ugyanis ekkor a fiúk "kis lovagok", akik nemcsak copfot huzigálnak, de uzsonnatáskát is cipelnek), a maga bájával, hűségével, örök életre szóló fogadkozásaival és hűtlenségeivel. Szóval megszólal az élet örök drámája: a választás, a szerelem és a választás kétsége, a szakítás és kibékülés. A különbség csupán annyi, hogy a kisfiú arról álmodozik, hogy mit fog dolgozni, hogyan lesz híres-neves ember, hogyan fog sok-sok pénzt keresni, a kislány pedig arról, hogy hogyan fogja őt a férje egy életen át imádni, hány gyermeke lesz (akik olyan szépek és jók, mint ő...stb. stb.)

Milyen szép is lenne, ha minden így maradna. De nem. Van valami, ami megakasztja ezt a gyönyörű és a természet által adott folyamatot. Ez a teljesítmény, a teljesítményorientált világ, melyben élünk.

Most nyilván valamennyien felsóhajtunk, és megnyugszunk. Igen, ez az! Kinek van arra ideje, a nagy rohanásban hogy "udvaroljon" a férjének. Udvaroljon ő, hiszen ő a férfi. "Én is fáradt vagyok, én is dolgozom" -, és nyugtatgatjuk önmagunkat, hogy igazunk van. Csak az életünk alakulása nem nyugtat meg minket. Tele vagyunk kielégületlenséggel, holott rengeteget teljesítünk, mert mi vállaltuk, mi akartuk. Erőnk végső megfeszítésével elkészült minden karácsonyra, minden tökéletesen sikerült, és mégis. Hiányzik valami.

Hiányzik, ami kiskorunkban megadatott, a derű, az öröm, az önfeledtség. Az öröm a másik emberben, legyen az a férjünk. Várjuk a kedvességét, adja is, de valahogy más az íze. Hogyan ne lenne más, hiszen ő is magától adja, amit ad. Lehet, hogy őt gyanúsítgatjuk avval, hogy csak kötelességtudatból vagy bűntudatból, vagy a béke kedvéért adja, amit ad? E mögött a gyanú mögött talán mi magunk lakunk, a saját, csak kötelességtudatból álló életünk?

Elfelejtettük, amit gyermekkorunkban tudtunk. Azt, hogy nem lenne teljes az életünk a másik nélkül.  

Pedig az igazi az örömöt csak úgy érjük el, ha a másik örömokozó kedvét, kedvességgel, és rászorultságból magunk felé fordítjuk.

Dr. C. Molnár Emma

A Nő Ezer Arca Kft. ügyvezető igazgató,

Pszichoterapeuta