A Jadviga párnája regényként íródott. 1997-ben jelent meg először. Závada Pál szövevényes családtörténetét az olvasói és kritikai fogadtatás hamar a kortárs magyar irodalom emblematikus alkotásává avatta. Három éven belül filmes, majd színházi adaptációja is elkészült.
A Jadviga párnája megrendítő napló. Három szerző által több mint hatvan év alatt lejegyzett szövevényes családtörténet, mely a XX. század történelmének viharaiban teljesedik ki, és zárul le örökre. A darab időtlen dialógus is. Osztatní András és Palkovics Mária Jadviga házasságának letaglózó története. Két ember elhallgatásokra és távolságtartásra épülő kapcsolatának meséje, akik egy könyvecske lapjain vallanak egymásnak az elmúlt idő áthatolhatatlan falán keresztül. A lapokat végül – számos megjegyzéssel kiegészítve – egy harmadik naplóíró, Miso, a fiúk szerkeszti szomorú párbeszéddé. Ez a szomorú párbeszéd a lélek faggatása, az emberi psziché rejtett tereinek feltérképezésére tett nagyszabású kísérlet. A Jadviga párnája részletekbe menően pontos korrajz is. Egy többségében szlovákok lakta, délkelet-magyarországi falu zártságában is sokszínű közösségének széthullás-története az első világháború utáni felfordulásban, a zavargások, a vörösterror, a román megszállás, Trianon káoszában.
A Jadviga párnája debreceni bemutatásának ötletével kapcsolatban Mezei Kinga elmondta: „A Jadviga nagyon szép történet, olyan anyag, amivel szívesen foglalkozom. Az emberről magáról lehet megszólalni általa, mindenféle flikkflakk, filozofálgatás nélkül. Závada Pál regénye gyönyörű nyelven íródott vallomásregény. Arra törekedtünk, hogy a rendkívül érdekes naplóformát megtartsuk, és a három elbeszélő vallomásaiból bontsuk ki a történetet. Az emberi kapcsolatok, viszonyok természete kiismerhetetlen, sokszor irracionális, és ez ebben a történetben nagyon hitelesen jelenik meg. Mindenkinek megvan a maga igazsága, az pedig a befogadó döntése, hogy kivel szimpatizál, vagy kinek a cselekedeteiben, gondolataiban találja meg a maga igazságát.”
A rendező szerint a történet pszichológiai összetevőit tekintve is nagyon érdekes: „Önmagában véve nagyon megrendítő, hogy két ember, akik úgy töltenek el egymás mellett éveket házastársként, hogy soha igazán egymás lelkébe nem tudnak behatolni, soha igazán megmutatni önmagukat és a másikat nem képesek, egy naplókönyvön keresztül tárják fel a másik előtt titkaikat, lelki vívódásaikat, igazi énjüket. Szavakba burkolóznak, de ezek a szavak nem idejében érkeznek. Vagy azért, mert akinek íródnak, még nem olvashatja őket, vagy azért, mert már nem tudja olvasni. Ez olyan fájdalmas és bosszantó, hogy az ember beleremeg… Szavakba csomagolt érzelem, szavakba csomagolt keserűség, szavakba csomagolt kapcsolat ez, de a szavak mellé nem a megfelelő időben társulnak a könnyek, a mosolyok, a gesztusok, a megnyilvánulások. …Vajon hányan vannak, vagyunk a világban, akik a naplónkkal beszélgetünk inkább, és elmegyünk a mellettünk élők mellett, mert képtelenek vagyunk felvállalni magunkat, a gyengeségeinket, a hibáinkat vagy a frusztrációinkat? Képtelenek vagyunk kitárulkozni, még szépen belehalni sem tudunk egy szerelembe…”
Sárközi-Nagy Ilona az Orlando után újból egy összetett személyiség megformálásra vállalkozott: „Nehéz volt elkezdenem a történettel foglalkozni. Jadvigának ugyanis vannak olyan tulajdonságai, amelyek ha nem is egy az egyben, de nagyon hasonlítanak a személyiségem nem feltétlen szimpatikus oldalára, és ezért küzdelmesebb szembenézni velük. Voltak tehát olyan helyzetek, amelyeket ilyen értelemben nagyon ismerősnek éreztem, ezért eltoltam magamtól a történetet, főleg Jadvigát. Nem tudom mi a személyisége titka. Lehet, hogy ha megfejtenénk, akkor már kiüresedne, egy átlagos nővé válna, de így, hogy körül lengi ez a titok, (amit lehet, hogy ő maga sem ismer, csak valami dolgozik benne), Ondris is ezt a megfoghatatlanságot érzi, azt, hogy sosem tudja elérni.”
Kiss Gergely Máté szerint tipikus kelet-európai történet a Jadviga párnája: „Egy olyan történelmi, társadalmi pillanatban vagyunk, amikor a családi terheket, hagyományokat sokkal nehezebben tudták figyelmen kívül hagyni a fiatalabb generációk. Benne volt a tudatukban, hogy ki az apjuk, anyjuk, hogy mihez tartsák magukat. És mivel a történetben ez még titkokkal is terhelt, az is probléma, hogy kihez kellene igazodniuk. Adott egy tradicionális társadalom, amely hordozza ezeket a bűnöket: gazdagság van, de nincs békesség. Andris és Jadviga huszonévesek, nagyon fiatalon cipelnek iszonyatos terheket: az árvaságtól kezdve a titkokon át az egyéni felelősségig, amivel egymásnak tartoznak. Ma attól szenvedünk, azzal küszködünk, hogy milyen hagyományhoz nyúljunk. Mihez tartsuk magunkat? Akár egy házasságban is igaz ez. A mi történetünk Jadviga és Andris története, bizonyos értelemben a szabadság és az elkötelezettség küzdelmének a története.”
