Apám nem mogorva ember, csak éppen nem szeret sokat beszélni - állítólag nem is volna férfias, ha szeretne.

Amikor az orvosok megmondták neki, hogy második gyermeke fiú lesz, örömében  ki tudott volna ugrani a bőréből. Nem beszélt róla, de arra vágyott, hogy a fiú majd pontosan olyan legyen, mint ő. Egy második családfő, piciben.

Persze csalódott. Mert egy gyerek születéséhez két ember kell, de nemsokára pimasz módon elkezd magától nőni, saját gondolatai lesznek, saját érzései, saját tapasztalatai és egyénisége.

A saját tapasztalat pedig rosszul indult. Míg egy lánynál egzotikus az ázsiai vér, bizony egy fiúnál különcség, másság, támadási felület. A csúfolások hatására öcsém egész pici korában rútnak, majomnak látta önmagát. Arról kérdezte anyámat, miért nem választott mást, olyat, mint a többi fiú papája.

Apám összezuhant. Hiszen a fia, az örököse tagadta meg! Az eszébe se jutott, hogy az "örökös" még csak egy gúnyolódásoktól szenvedő hatéves. És ő, apám a felnőtt, akinek fel kéne nőnie, akinek beszélnie kéne a fiával minderről.

De nem tette. Csak sértetten elfordult az öcsémtől. Onnantól kezdve csak az elvárásait éreztette: legyen a gyerek jó tanuló, és legyen ügyes a technikai dolgokban, hiszen fiúnak született. Öcsém viszont focizott, kosarazott, túltette magát a kezdeti félénkségén és barátkozni szeretett - nem tanulni. Ráadásul balkezes volt szerelgetéshez, és ma is az - a szó szoros és átvitt értelmében is.

Évek múltak évek után. És az eddigi feszültségre ránehezült a tizenéves fiúk és apáik szokásos rivalizálása.

Lassan húszéves lesz az öcsém. Kész felnőtt. Apa és közte alig van kapcsolat. Élnek egymás mellett egy házban, de idegenül, megtűrve a másikat. Sajnos van olyan, hogy túl késő.

D.D.L