Azt mondják, ez egy normális, "anyaízű" szexualitás. Az ilyen férfiak az anyát keresik a nőben, az érzelmi gondoskodásra, a biztonságra, védelemre és ezzel együtt az erős nőre vágynak.
De ez nagyon is érthető, hiszen mi más lenne az emberi élet legkorábbi élménye, minthogy mellre teszik... Így aztán természetes, hogy a szeretetet továbbra is itt keresik.
No persze ugyanezt teszik a nők is. Egyáltalán nem kell ahhoz leszbikusnak lenni, hogy két nő is jól érezze magát egymás kebelén. Valakit megölelni mindig a vonzalom és a szeretet gesztusa.
A női mell tápláló és kommunikációs feladata mellett, a szerelemben másodlagos "nemi szervé" is vált. A férfiak intenzíven keresik, a nők pedig hosszú idők óta ezt elég csábosan is tálalják.
Már a régi Egyiptomban is jelzésszerű volt a dekoltázs mélysége, - a társadalmi befolyás magasságával állt arányban. Athénban a polgárasszonyok ünnepi alkalmakkor pucér mellekkel jelentek meg.(A "topless" tehát nem a mi liberális korunk vadi új találmánya.)
Azóta is különböző módon hangsúlyozzák: fűzők, melltartók, brossok, láncok, véletlenül félrecsúszott pántok vonzzák az éhes férfiszemeket az alma vagy éppen körte alakú gyönyörűségekre.
A kivillanó mellbimbók pedig csak fokozzák az erotikus hatást.
A magyar nyelv szép kifejezésével ellentétben a mell csúcsát, a németek például szemölcsnek (Brustwarze) hívják. Undorító és visszataszító... Mert mi másra asszociálna ilyenkor az ember, mint a csúf boszorkányok bibircsókjára.
A gusztustalan elnevezés állítólag az inkvizíció egyik maradványa, azé az őrületé, amely a vonzó nőket égetnivaló csábító boszorkáknak láttatta.
A középkori vallási fanatikusok a dekoltázst a "pokol ablakaként" szidták, a kebleket az "ördög fújtatójának" illetve az "ördög golyójának" nevezték.
Még a politika is foglalkozott az izgató keblekkel; rendeletekkel tiltotta és ítélte el, hogy azt a nő szégyenletesen közszemlére tegye. Még azzal is próbálkoztak, hogy éjszakánként nehéz ólomlemezeket tettek a nők mellére, hogy elejét vegyék a növekedésüknek.
Ma már ez a veszély nem fenyegeti a nőket.
Az ideálok azonban változnak. Hol a fiúsan lapos és kicsi, hol a jól formált feszes és közép nagy, hol pedig a dús és hatalmas a dögös. Sőt, bármennyire is hihetetlen számunkra, vannak olyan kultúrák, ahol a "lógó" melleket dicsőítik. Ott ugyanis az érettséget, a bőséges gyermekáldást és az erőteljesen megélt életet jelképezi.
Az ideáloknak a sokszínűsége azonban még napjainkban is problémákat szül. Tény, hogy az orrot is beleértve nincs olyan szerv, amit minden orvosi szükségszerűség nélkül annyit operálgatnának, mint a női mellet.
Ugyanakkor nincs még egy olyan női szerv, amelyet annyiszor kellene sürgősen megoperálni, - a rák miatt...
De ez - nem mellesleg - egy másik történet...
