Évszázadokig nem volt téma az illem, legalább is az a része, amelyet ma a legalapvetőbbnek tekintünk, és amelyet ma nem is kell különösebben magyarázni a gyerekeknek sem, hiszen úgy nőnek fel, hogy bizonyos tiltások természetesek. Sokáig a test megnyilvánulásait a szex kivételével teljesen természetesnek tartották: a lakomák normális velejárója volt a szellentés, a hangos böfögés, de az étkezőknek akkor sem kellett elmozdulniuk az asztaltól, ha könnyíteni akartak magukon.
Ám az egyéb területeket szabályozták, méghozzá bizonyos kultúrákban és időszakokban kifejezetten szigorúan: az idegen küldöttségek fogadását a királyi udvarban már az ókorban merev keretek közé szorították. A bizánci császár, VII. Konstantin Ceremóniakönyve például minden mozzanat milyenségét előírta, de mivel túl részletes volt, saját maga sem tartotta be.
A XVI. századtól egyre több illemtankönyv született, melyek közül a leghíresebb Rotterdami Erasmus könyve, a Di civitate morum pureilium több száz oldalon keresztül részletezi, miért nem ildomos a közös levesestálban nyúlkálni, orrfújás után elmélyülten vizsgálni zsebkendőnk tartalmát, és - jól hallják - az asztalra hányni.
A mű egészen megdöbbentő a mai olvasó számára, pedig egészen a huszadik századig olvasottabb volt Erasmus más műveinél. A gyermeki erkölcsök csiszolására írt könyv olyan témákat is érint, amelyek ma tabunak számítanak, például a szellentést. Erről ezt írja a humanista zseni: "Vannak, akik azt tanítják, hogy a gyermek a szellentést összeszorított farral tartsa vissza. Ámde nem okos dolog, ha hogy míg jól neveltnek akar látszani, betegséget okoz magának. Ha félre lehet vonulni, magányos helyen tegye azt. Ha nem lehet, az ősrégi mondás szerint cselekedjék: köhögéssel leplezze a durrogást."
Jóval szigorúbb és mindent behálózó etikettet hoztak létre a spanyol udvarban. A II. Fülöp uralkodása alatt már-már betarthatatlanul bonyolulttá váló ceremóniarendszer keretében a királyi udvar életének minden mozzanatára külön hivatal vigyázott. Ilyen volt a főtálalómester vagy a főgyümölcsmester, főpincemester és főmártogatómester.
Az udvari étkezések néma csendben folytak, ez is előírása volt a spanyol etikettnek, az ételeket sorba lerakták az uralkodó elé, aki némán rámutatott azokra, amelyekből enni kívánt. A többit érintetlenül vitték vissza.
A XIX. és a XX. század leegyszerűsítette magának a korábbi időszakok bonyolult illemtanát, és használható etikettet alakított ki magának. Adolf Freiherr Knigge könyve még a XVIII. század végén jelent meg először, de annyira népszerű volt, hogy a magyar fordítást is számtalanszor kiadták: "Az emberekkel való társalkodásról, vagy: Miképpen kellessék minden rendbéli emberekhez magunkat úgy alkalmaztatnunk, hogy a Világban boldogulhassunk".
A XX. század közepétől természetesen jelentek meg újabb etikettkönyvek, sokak által ismert például Burget Lajos és Kovácsvölgyi Sándor 1959-es műve, a Hogyan viselkedjünk?, amely azonban sok, addig színes szokást vélt felejtendőnek, így a kézcsókot vagy a változatos megszólítást, amely helyett az uniformizált elvtárs volt az ajánlott.
Nos, hátha a történeti áttekintéstől valamennyire kedvet kaptunk ahhoz, hogy beleolvassunk egy-egy illemtanba, hiszen manapság már nálunk is rengeteg etikettel foglalkozó honlap és könyv van. Sőt: tanfolyam is. Hogy felesleges? Nem hinném. Ahogy végiggondolom az utca emberének viselkedését, egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem árt...
Sz.F.
