Negyedszer voltam. Fontos, hogy ezek egy laikus "felhasználó" futó benyomásai., amelyek néha korrekcióra szorulnak. Most is. A múltkor azt írtam, hogy az objektum megközelítésekor az ablaktalan börtönfal látszik. Ez így, ebben a formában nem igaz. Ezt láttam. Mert mire a sűrű, sötét estében araszolva felnéztem, már túljutottam a nagy ablakfelületen, amely természetesen a Soroksári útra nyílik. De csak negyedszerre sikerült jókor felnézni. Ráadásul most egyszerű, meleg fényű világítás volt, semmi "attraktív" fényzuhatag. Eddig ez a legjobb. Ki tudja, mi van még raktáron?
Csoda történt a mélygarázsban. Legutóbb 10 perc volt befelé, 27 kifelé, erős rendőri segédlettel. Most 5 perc befelé, másfél kifelé. Fogalmam sincs, miért, de az első szinten kaptam helyet. Lehet, hogy az elrettentett közönség inkább villamossal jött?
Az előcsarnok még mindig nyomasztó térélmény. Nem vagyunk mi ekkora épületekhez szokva. Nem segít az sem, hogy nagy térből szűkbe, majd ismét nagyba hömpölyögtetik a közönséget. Az emeletre vezető lépcsőházak, az erkélyekre vezető folyosók kicsik, aztán megint jön a hatalmas "cipőskatulya". (Szaknyelven ilyen a hangversenyterem formája, ami az arányait illeti, igaz is.) Valójában ez persze egy csinosan lekerekített végű, finom mívű, többnyire jávorfa borítású és dekorációjú terem. A világos jávor most nagyon divatos, de hogy az marad-e? Az ülések zöme világos, majdnem élénk zöld bársony(hatású) anyag, viszont vagy ülnek rajta, vagy ha fel vannak hajtva, akkora a támla takarja, hogy a meghökkentő színnek nincs ideje meghökkenteni. A folyamatosan látszó (felhajthatatlan) székek huzata tapintatos sötétkék és bordó, illetve padlizsán. E két utóbbi szín játszik buján az oldalfolyosókon. A földszintieken kanapék adnak némi budoárjelleget. Talán, hogy pótolják a nézőtérről teljesen hiányzó páholyokat, illetve azok hangulatát. Hiányzik a díszpáholy is. Illetve nem hiányzik, de nincs. Örül az én demokratikus lelkem, de azért a kilincstelenül lezárt VIP-terem láttán gyanakszom. Titokzatos üvegablakok mögött titokzatos urak ülnek számtalan monitor és színes magazin társaságában. Viszont a fiatal jegyszedők végigülik a koncertet. Ez nagyon helyes. És akkor is helyes lenne, ha idősek lennének, de nem azok.
Ha már belemélyedtem a terem dizájnjába nem állom meg szóvá tenni a festett - nem tudom, milyen anyagú - falak színvilágát. A kerámiahatású felületek mattbarna, kék, olajzöld, vörös, okker színűek. Elütnek a finom fehér jávorfától, el a markáns üléskárpitoktól, de valamivel harmonizálniuk kéne, viszont még egymással se. Egy szakértő futó megjegyzése szerint ez a retró-stílus, szerintem nem az, de bánt.
Fogadalmat tettem, és nem voltam egyedül, hogy a harmadik emeletre soha többé. Eddig csak térélményről írtam, itt azonban nem kertelhetek, tombol a tériszony. Menthetetlenek a meredek üléssorok, a lehatárolatlan, korláttalan alsó szemhatár. Ketten elájultak, ketten kimentek a saját lábukon és a maradók közül is többen fogadkoztak, hogy ide soha többé. Én tériszony nélkül sem éreztem jól magam. Ez statisztikailag túl magas elutasítási arány ahhoz, hogy jó legyen.
Ami nem bánt. Sőt. Lenyűgöz. Hétről hétre, alkalomról alkalomra tökéletesedik az akusztika. Tudható, hogy javában zajlik a beállítása, az egész folyamatot két évre tervezik, de rohamléptekkel haladnak. Némi zavart csak az első alkalommal keltett bennem, hogy mindent és külön hallok. Most mindent jókor és jól hallok. Ha már túl vagyok a szemem átfókuszálásán, teljesen átadhatom magam a fülemnek. Nagyzenekar, kiszenekar, szólóhangszer, csendes mű és totál zengés - minden ki van már próbálva és folyton jobb. Különös élmény, hogy az ember jobban hall, mint lát. Ez is felborítja ám az egyensúlyt!
Legközelebb majd szétnézek az előcsarnokban - újra - hátha addigra már kiismerem magam az alaprajzában.
Faragó Judit
