Vannak megbocsáthatatlannak tűnő, égbe kiáltó  bűnök, felfoghatatlan tettek, amelyek végzetesen megzavarják az emberi világ rendjét, kibillentenek mindent a nyugvópontból. Ilyen a gyilkosság is- ezért is szerepel minden világvallás értékrendjében a Ne ölj!-parancsa.

S vannak ősrégi jogi védelmek, amelyek ezt a feldúlt állapotot igyekeznek helyreállítani, ám többnyire újabb és újabb gyűlöletet és gyilkosságot indítanak útjukra.

Ilyen a vérbosszú intézménye is, amely az áldozat családjának adja meg a lehetőséget, hogy megtorolja a gyilkosságot a gyilkoson illetve annak egész családján, sőt nemzetségén.

A vérbosszú már a bibliai időkben is elterjedt szokás volt, de ismerték a germánok, s széles körben elterjedt a Balkánon illetve a Kaukázusban is. Az olasz vendetta kifejezés pedig jelzi, hogy Szardínián, Korzikán és Szicíliában is éltek a bosszúállás e módszerével.

A Balkán félszigeten egyébként a vérbosszú egyik közismert fajtája a karóba húzás volt: állítólag az így kivégzett emberek haldoklásuk közben gyakran pipát kértek és pöfékeltek. Szintén kedvelt formája volt a bosszúnak a levágott fejek karóba húzása, megfésülés és besózása.

E hagyományok pedig mind a mai népig élnek e helyen, amit azzal magyaráznak, hogy a térségben később alakultak ki a nemzeti államok, és alakultak ki a megfelelő központi intézmények.

Pelle János Bosszú és kegyetlenség című könyvében említi meg azt az esetet, amikor egy megölt taxisofőr kilencéves fiára várt a vérbosszú feladata. Pisztolyt adtak a kezébe, ő pedig gondolkodás nélkül lőtt- hős lett.

Az idézet forrása: Pelle János-Bosszú és kegyetlenség, Alexandra, 2006.

K.V.