A biokémia rabjaivá váltunk: szerotonin- és adrenalin függőségtől szenvedünk. Muszáj egyfolytában szerelmesnek lennünk vagy legalábbis feldobottnak.

Egész eszköztár áll rendelkezésünkre: szerelmi kalandok, gyors kocsik, idegeket borzoló filmek, videojátékok, extrém sportok, bungee jumping... Ha már semmitől sem verdesi adrenalin szintünk az egeket, pótszerekhez nyúlunk. Jöhet a csokoládé, a vásárlás, szerencsejáték, az alkohol, a füves cigi vagy az extasy. Vannak, akik az önmaguk által megálmodott világba menekülnek a boldogtalanság elől, és vannak, akik megbetegítik önnön testüket.

Ha olyan sokan vannak, akik hiába keresik, akkor vajon hol a hiba? Egyáltalán: mit keresünk?

A lelket betöltő elégedettséget, a testet elárasztó nyugalmat, amit oly ritkán, csupán pillanatokig érzünk, kizárólag a boldogságérzet hiányának tükrében értékelhetjük, érthetjük meg. A folytonos boldogság anomália: mintha a szomjazónak tizenöt pohár vizet kellene meginnia egyszerre. Éppen úgy nem érezné a harmadik pohár után azt a jóleső megnyugvást, mint az örökösen boldog a beteljesülést.

Ráadásul a boldogságunkat legtöbben valaki mástól vagy valami külső körülménytől tesszük függővé, ahelyett hogy önmagunkban, saját életünkben, önnön sorsunkban próbálnánk felfedezni.

Kire mondjuk hát, hogy boldog ember? Ki az, aki ezt állítja magáról?

Nézzük meg a kisgyermekeket - eredendően derűsek, mosolyogva szemlélik a világot, és bár időnként röpke vihar dúlja fel lelkük békéjét, hamar elvonul, és arcukra visszatér a nyugodt derű. Nem hagyják, hogy a rossz befurakodjon az agyukba és felborítsa világukat. A kellemetlen tapasztalásokból is építkeznek, tanulnak, gazdagodnak. Nem rágódnak azon, ami elmúlt, vagy amin nem tudnak változtatni. Mi az, ami boldogsággal tölti el őket? Bármi! Az ég kékje, egy fura felhő, egy szélfútta falevél, a zümmögő bogár, egy kupak, a gördülő porcica és még ki tudja, mi minden. Kicsi bölcsek.

Mind boldognak születtünk, és csak később veszítjük el az élet kis és nagy csodáira való rácsodálkozás képességét.

Néhány szerencsés embertársunk megőrzi magában a gyermeket, néhányan újra megtalálják. Ők azok, akik közelében megnyugszunk, feltöltődünk, elfeledjük a hétköznapok búját-baját. Ők azok, akik már a puszta jelenlétükkel lelket öntenek belénk, kimozdítanak az önsajnálatból, optimista gondolatokra ösztökélnek.

Ők a boldog emberek.

"Az ilyenre mondjuk, hogy "belenyugodott sorsába". Ez nem azt jelenti, hogy fogcsikorgatva megadja magát, hanem azt, hogy a Sorsában - bármilyen nehéz is - megtalálja a nyugalmát.

Békéjét. Harmóniáját. Benső derűjét.

Tudja nemcsak azt, hogy ez az ő sorsa - hanem azt is, hogy jót akar neki. És akkor már jöhet az öröm, bánat, a jó és rossz, fájdalom, szomorúság és gyász: fölismeri, hogy mindez nem ellene, hanem érte van." (Müller Péter: Boldogság)