Mindenszentek – latinul festum omnium sanctorum – a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja. E közös ünnep napja nem mindig ez volt: 835-ben helyezte át e napot IV. Gergely pápa november 1-jére.
A rá következő napon a katolikusok az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekre emlékeznek. Ez az ünnep, a halottak napja fokozatosan vált általános megemlékezéssé az elhunytakról.
Miért gyújtunk gyertyát?
A hagyomány szerint azért, hogy a szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat, ehhez a szokáshoz azonban több népi hiedelem és magyarázat is kapcsolódik. Némelyik szerint a gyertyagyújtás célja, hogy a világosban véletlenül kiszabadult lelkek újra visszataláljanak a maguk sírjába és ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az otthon élőket.
Mivel a néphit szerint Mindenszentek és Halottak napján hazalátogatnak az elhunyt hozzátartozók, sok helyen az asztalra kenyeret, sót, vizet, esetleg egy tál ételt készítenek, a bukovinai magyarok körében még a temetőkbe is vittek ennivalót. Aki ezekben a napokban nem tud kimenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát (katolikus közösségekben annyit, ahány halottja van a családnak, Zentán pedig úgy tartják, hogy akinek legelőször leég a gyertyája, az hal meg leghamarabb a családban). Vannak, akik a gyertyagyújtás szokásáról kereszténység előtti eredetet feltételeznek. Ők azt tartják, hogy azért gyújtanak lángot a sírokon, hogy a tévelygő lelkek melegedni tudjanak a gyertyák lángja mellett, illetve, hogy visszataláljanak sírjaikba, és ne nyugtalanítsák az élőket.
A sírok tisztítása magyar területeken szokás, a rendbe rakott sírokat pedig virágokkal, koszorúkkal és mécsesekkel díszítik a hozzátartozók – utalva ezzel az örök világosságra. A nép ajkán ennek a szokásnak is megvan a saját magyarázata: azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak a lakhelyükben.
„És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…” (Pilinszky János: A tél küszöbén- részlet)
