Amikor Pontius Pilátus, a római helytartó az emberek elé állt, és megkérdezte, kit engedjenek szabadon: a magát Isten fiának nevező Jézust, vagy Barrabást, a kegyetlen gyilkost, a tömeg egyértelműen Barrabás elbocsátását követelte. Ugyanazok az emberek, akik a halálos ítélet kimondására képesek voltak, egy héttel korábban még pálmaágakkal, virágkoszorúkkal fogadták a Jeruzsálembe bevonuló Jézust.
A tömeget más törvények irányítják mint az egyéneket, vagy akár a kisebb csoportokat: a tömegbe olvadó ember feladja identitását, lemond autonómiájától. Hogy az önkibontakoztatásra épülő nyugati kultúrában mégis mi indokolja ezt, arra a szociológus és filozófus, Erich Fromm ad választ: mivel a modern kultúrában az egyén számára sem a hagyományos közösségek, sem a vallás nem képesek megfelelő kapaszkodót nyújtani, az emberek a "virtuális tömegekben", a "más testekkel való fizikai együttlétben" keresnek támaszt.
Ez egyfajta magyarázat lehet arra is, hogy a harmincas évek Németországában a gazdasági válság, a weimari köztársaság talán időszerűtlen liberalizmusa miatt hogyan volt képes egy olyan ideológia megerősödni, mint a nácizmus. Leni Riefenstahl híres, 1935-ből való filmje, Az akarat diadala bemutatja azokat az eszközöket, amikkel Hitler az emberekre hatni tudott: a sötétben rendezett fáklyás felvonulások, a megérthető jelszavak a biztonság és erő érzetét adták a reményvesztett embereknek.
Ne gondoljuk azonban, hogy az efféle trükköknek a második világháború tragédiája óta már nem tudunk bedőlni. Több szociálpszichológiai kísérlet bizonyította, hogy bizonyos körülmények között hétköznapi emberek mások kínzására, vagy akár meggyilkolásukra is képesek lennének. Zimbardo híres börtönkísérletében minden harmadik, őrnek kinevezett - egyébként minden szempontból átlagosnak számító - hallgató szerepéhez igazodó módon szadistává vált.
A tömeg azonban nemcsak romboló, de konstruktív is lehet. A forradalmi helyzetben összegyűlő emberek éppúgy képesek nagy horderejű tettek végrehajtására, mint üzletek és lakások kifosztására. Az 1956. október 23-án egyetemista tüntetésként induló megmozdulás sem volt mentes a kegyetlenkedésektől - számtalan szemtanú számol be arról, hogy a forradalmárok gyakran minden különösebb indok nélkül akasztottak föl embereket.
A résztvevőket mégis valami olyan közösségi érzés ragadta meg, melynek már nyoma sem volt hat hónappal később: a központi hatalom által félve megrendezett május 1-jei felvonuláson több százezer ember vonult az utcákra - a forradalmi gondolat ekkor azonban már valahol a lelkek mélyén, vagy a börtönökben szunnyadozott.
Megszámlálhatatlanul sok az olyan történelmi olyan esemény, amikor a tömegek fellépése döntő jelentőséggel bírt. Bár Magyarországon a rendszerváltás után nem került sor a korábbiakhoz hasonló méretű tömegrendezvényekre, sokszor napjainkban is meglehetősen nagy riadalmat okoznak a méreteikben nem, indulatainkban azonban annál jelentékenyebb csoportosulások - gondoljunk az MTV székháznál lezajlott eseményekre.
Ahhoz, hogy a XXI. század már a konstruktív tömegekről, a hatékony fellépésekről szóljon, a saját bőrükben és szűkebb közösségükben önmagukat megtaláló, szorongás és frusztráció nélkül élni tudó, alkotó egyéniségekre van szükség.
H.D.
