És ki nem keresi önmagát?

 Az utcán sétálva, filmeket nézve, híreket hallgatva úgy tűnik, kevesen lehetnek, akik megtalálták önmagukat.

Leginkább saját árnyékunk vagyunk. Legalábbis ahhoz képest, amik lehetnénk.

Önmagukat sokan azzal a kis töredékkel azonosítják, amely a hétköznapokban megnyilvánul. Olyan ez, mintha a cápát a vízből kiálló uszonyával azonosítanánk.

Pedig a lényeg a mélyben rejtőzik. És mozgat, irányít mindent.

Sokan szenvednek uszony-iszonyban.

Magyarán: nem érzik jól magukat a bőrükben. Mert betegség kínozza őket, vagy a társuk, megvalósíthatatlan álmokat szőnek, vagy épp ellenkezőleg lemondtak már a boldogságról, gyűlölik a munkájukat, lenézik munkatársaikat, elfojtják vágyaikat, kilókkal küszködnek, röviden: hiányzik az életükből az öröm.

Nos az ilyen emberek számára találták fel a napfogyatkozást.

Ez a profán, természeti jelenség, a maga egyszerűségében kínálja számunkra megoldást.

Vagy legalább is a megoldás felé teendő első lépést.

Mert a Nap és a Hold, e halhatatlan szerelmespár az emberiség fennállása óta kínálja, szórja felénk tudását, bölcsességét.

Csak észre kell venni. Csak meg kell látni.

Nem akarnak egymás helyébe lépni. Magukat egymáshoz hasonlítani. Nem kérdik, ki volt előbb, ki kezdte, ki a hasznosabb.

 A Nap a Nap, a Hold a Hold. Önmagukban szépek és teljesek. A helyükön vannak. A Nagy Egészben.

Csak az ember, a világmindenség  hernyócskája nyújtogatja szüntelen nyakát, s próbál - hasztalan - saját törvényeket kitalálni és aszerint élni.

Izgalmas kísérlet nem mondom, bár jelenleg vesztésre állunk.

Életünk egyetlen területe sem mentes már az akarat, a mindenáron győzni vágyás a boldogsághajszolás szennyező hatásaitól.

A terebélyesedő ózonlyuk a Napot veszi el tőlünk, a légszennyezés és rideg-hideg városi fények, pedig a Holdat.

Az ember a Nagy Egész parányi teremtménye megkapta segítőül a Napot és a Holdat.

Egyik az értelem, a tudatosság, a férfi princípium, a másik az érzelem, az ösztön a női minőség. 

Mindenkiben ott van mindkettő.

Ha a helyükön vannak az ember megtalálta önmagát. Ha vetélkedni, veszekedni kezdenek, ha valamelyik főnök akar lenni, akkor kicsap medréből a folyó, vagy kiszáradnak az erdők.

Ha ösztöneink, érzelmeink rabjai vagyunk, az épp úgy boldogtalansághoz vezet, mint ha elnyomva azokat, kizárólag fejből élünk.

A józan ész és az elszabadult ösztönök harapófogójából épp a kettő egyensúlyban tartása kínálja a kiutat.

A tudatosság fénye épp abban segít, hogy meglássuk vágyaink, szenvedéseink sötétben bujkáló gyökereit. S így, felszínre hozva őket, megszelídítve, befoghatókká válnak életünk szekerébe.

 Az ember csak az ismeretlentől fél. De amíg fél, nem egész.

Ezért kínál a napfogyatkozás minden kedves magát keresőnek kiváló lehetőséget, hogy megízlelje az önismeret nektárját.

Akár több nektárnyi boldogság is begyűjthető egy ilyen nekirugaszkodás során. A két fen(n)séges vezető együttállása assztro-biológiailag kínálja a lehetőséget, hogy elménk és ösztöneink harapófogójából kacagó aranyhalacskaként (az aranyhörcsög tán jobb lett volna) bújjunk ki.

Aki elméje rabságában szenved, most felszabadultabban élheti át érzésit, vágyait.

Aki ösztöneinek rabigájában nyög, most ráláthat az okokra is.

Nap és Hold. Egyszer volt, hol nem volt.