Mennyire van lélekben otthon? És vajon mi szükségeltetik ahhoz, hogy lakájosan berendezkedjünk személyiségünkben?
Stabil érzések, gondolatok, kialakult identitás, különféle készségek és képességek. Ezek együtt?
Kevesen mernénk arra vállalkozni, hogy kinyilatkoztatásszerűen kijelentsenek ehhez hasonlókat. De talán mégis érdemes egy percet ma erre szánni, ha velem tartanak.
Pontosabban Eriksonnal, aki az élethosszig tartó fejlődés és tanulás gondolata mellett kötelezte el magát pszichológusként.
Ő úgy véli, hogy minden életkornak megvan a maga feladata, és ez alól az öregkor sem kivétel. Ha ezeket a feladatokat sikeresen oldjuk meg, akkor tudunk az otthonosság érzésével a lelkünkben továbblépni, és egy újabb kihívással szembenézni.
A világra bújásunk pillanatával máris lehetőséget kapunk, hogy a remélni tudás képességét megszerezzük. A csecsemőkorban ugyanis az anya jelenti számunkra a világot, a vele való kapcsolatunkban tapasztalhatjuk meg a bizalom első próbáit. Nagyon szépen nevezik ezt az érzelmi kötődést ősbizalomnak. Miért is?
Az anya ideális estben biztonságot ad testileg és érzelmileg, mindemellett feltétel nélkül szeret is. Ha ezt az ősbizalmat átéltük vele, sokkal könnyebben vesszük az élet kapcsolati próbáit, leszünk képesek feloldódni a másokkal való viszonyainkban később.
A kisgyerekkor küszöbén átlépve, bizalommal felvértezve aztán az akarni tudás képességét tehetjük magunkévá. Annak boldogító érzését, hogy képesek vagyunk egyedül cselekedni- az önállósodás első szárnypróbálgatásainak időszaka ez.
És persze a biztos alapoké: hisz jó esetben a szülő bátorítja, segíti ezeket az önállósulási törekvéseket.
Mindezek mellett egy másik fontos dolog is történik: az érett lelkiismeret ekkor alapozódik meg.
Az óvodába kerülve a célra törekvés képességével lehetünk gazdagabbak. Megtanuljuk azt, hogy milyen érzés, milyen fárasztó de boldogító érzés egy célért küzdeni, akár hosszasan is.
Az iskoláskor, a mű megvalósításának képességét nyújthatja számunkra. Hasznos és fontos alkotótevékenységbe merülhetünk, amelyek kivívják mások tiszteletét, elfogadását, nagyrabecsülését.
Kedves, gyakran emlegetett példája ennek az első osztályos kisgyerek, aki lelkesen indul iskolába, és küzd a piros pontokért, no és persze a tanító néni dicséretéért.
Kockázatos, érzelmileg felkavaró időszak váltja fel a viszonylag nyugodt kisgyerekkort: a serdülés időszaka. Ekkor tapasztaljuk meg a hűség és az elköteleződés képességét vagy ennek hiányát.
Önmagunkhoz, másokhoz, eszméinkhez. Teljesen mindegy. Embert próbáló évek ezek.
Ifjúkorunk az intimitás megélésével, ennek megtanulásával telik. Ez a szerető egymás felé fordulás és az odaadás párkapcsolatban, munkában, családban) éveinek időszaka.
Ugyanakkor ekkor éljük meg leginkább azt is, mennyire fontos a távolságtartás képességének megtanulása, az intim szféra védelme is.
Az érett felnőttkor során teljesedik ki igazán személyiségünk. Életünk fő szervező elve ekkorra a gondoskodás képességére épül. Gyereket nevelünk, gondoskodunk családunkról és magunkról. Saját teremtményeinkről.
Végül az öregkorra szerezzük meg ideális esetben a bölcsesség képességét. Learathatjuk az előző évek gyümölcseit, megbarátkozunk saját mulandóságunkkal és korlátainkkal.
A halál küszöbén véglegessé válik a tudás: én vagyok felelős az életemért.
K.V.
