Az idős emberek nem szívesen emlékeznek azokra az időkre, amikor orvosi segítség híján házilag, maguk voltak kénytelenek orvosolni könnyebb-súlyosabb egészségi problémáikat, betegségeiket. Ennek oka talán az, hogy adatközlőim gyermek- és ifjúkorában zajlott az első és második világháború, ami számunkra már történelem, de az ő életükre mélyen rányomta a bélyegét.
Nem beszélgetünk a háborúról, s így lassan kinyílnak az emlékezés bugyrai. A falusi embert leleményessége, generációról generációra átöröklött tapasztalatai segítették bajában, betegségében, hiszen a legközelebbi orvos gyakran több kilométernyire fekvő településen volt elérhető. Persze, egy törött lábbal mindenképpen orvoshoz kellett fordulni, és nem volt egyszerű ilyen állapotban hosszasan zötykölődni a szekéren...
Gyermekkoruk legsúlyosabb betegsége, járványa talán a torokgyík volt. Leginkább a gyermekeket sújtotta, és gyakran végződött fulladásos halállal. A betegséget kezdeti stádiumában állítólag eredményesen gyógyították házilag, úgy, hogy a beteggel kendermagolajat, tökmag- vagy napraforgóolajat itattak naponta többször, egy-egy kiskanállal. Mindenki tartott otthon az említett olajak valamelyikéből. Egyrészt gyógyítási célra. (Másrészt savanyított káposzta zamatosabbá tételéhez elengedhetetlennek tartották az említett olajak valamelyikével való ízesítést.) Ahol nem volt olajütőprés, amelyben a magvakból olajat sajtoltak, az emberek nem sajnálták a fáradtságot, több kilométert is megtettek gyalogosan, hátukon cipelve vászonzsákban a magot, a jobb módúak pedig szekéren vitték a sajtolni valót valamelyik szomszédos faluba az olajütősökhöz.
Különös és ritka bőrbetegség volt a Szent Antal tüze. Kipirosodott, megduzzadt az arc, leggyakrabban az orr és környéke. Nagyon fájdalmas, égető érzés volt. Az akkori csatai plébános, nevezett Zelenák tiszteletes, aki 1913-ban került a faluba, nemcsak az emberek lelkét ápolta, de többé-kevésbé a gyógyításhoz is értett. Az ő javaslatára ezt a betegséget pattogatott kukoricával gyógyították: porrá törték, egy kevés vizet kevertek hozzá, az így kapott masszát a beteg arcára kenték, s addig hagyták rajta, amíg meg nem száradt. Ezt a műveletet naponta többször elvégezték. A keverék jól hűsítette az arcot, és igen hatásos volt.
A Szent Antal tüzéhez hasonló bőrbetegség volt a pokó(pokol)-hólyag. Ezt a sötét duzzanatot vagy hólyagot általában a nem megfelelő lábbeli okozta. Fájó, égető érzés volt, amit nyers, reszelt krumplival hűsítettek mindaddig, míg ki nem fakadt.
A falusi asszonyok otthon szültek. Minden falunak megvolt a maga bábaasszonya. A bábák az 1910-es években Pesten végeztek el egy pár hetes tanfolyamot. Ha a falu valamelyik asszonyánál megindult a szülés, az egyik családtag a bábáért futott, a férj pedig befogott a kocsiba, s valamelyik szomszédos településről orvost hozott a feleségéhez. Mire az orvos megérkezett, a baba többnyire már megszületett, az orvosnak csak rendbe kellett tennie az anyát. Ha a szülés során a csecsemő vagy az anya az életét vesztette, senkit sem hibáztattak a történtekért, elfogadták az isten akaratát.
Előfordult, hogy szülés után az anya melle fájdalmasan megduzzadt, megkeményedett. Köles-lisztből kevert, langyos kovászt raktak a mellére, és bebugyolálták. Ezt a borogatást többször ismételték, közben a tejet kiszívatták a babával, ha kellett, ki is nyomkodták. Ezt mindaddig ismételték, míg a láz el nem múlt.
A két háború közti időben nagyon gyakori, szintén a bőrön észlelhető betegség volt a kelés vagy kilís. Volt, akinek az egész nyakát vagy más testrészét is elborították a kelések. Útifűvel gyógyították oly módon, hogy a frissen szakított növényt megmosták, kissé megtörögették, a kemény, gennyes csomóra helyezték, és vászonnal bekötözték. Az útifű úgymond kiszívta a gennyet a kelésből, elszárította a hátra maradt sebet. Kétféle útifüvet tartottak számon. A hosszúkás, hegyes levelűt és a gömbölyű levelűt. Kelés gyógyítására ez utóbbit használták. A kelés gyógyításának volt egy másik, ritkábban alkalmazott módja is.
A vágott, nyílt sebet szintén fehér borral, ritkábban ecetes vízzel fertőtlenítették. Fertőtlenítés után kisebb sebekre a kéz- vagy lábujjon sós kenyeret rágtak. A sűrű pépet a sebre nyomkodták, azután bekötözték.
Súlyos betegségnek számított a tüdőgyulladás. Többnyire szintén házilag gyógyították, orvosolták vizesruhás borogatással. Egy száraz vászonlepedőt kiterítettek, erre egy másik nedveset terítettek, ezzel a kétsoros vászonnal bugyolálták be a beteg csupasz testét úgy, hogy a testhez közvetlenül a száraz vászon érjen. Ezt a borogatást mindaddig ismételgették, míg le nem verték a lázat. Amíg a láz nem csökkent, a betegnek nem volt szabad ennie, nehogy az étel még jobban felverje a lázat. Közben kamilla- és hársfateával itatták a beteget.
A légcső megbetegedésének gyógyítására a fekete üröm virágjából főzött teát, és az ökörfarkkóró virágjának teáját itták. Köhögésre, meghűléses betegségekre bojtorján, kakukkfű, csipkebogyó vagy hársfa virágából főzött teával kínálták a beteget.
Minden faluban akadt olyan férfi, aki értett a foghúzáshoz. Kis méretű fogót lenvászonba tekert, ezzel nyúlt a páciens szájába. A kihúzott fog helyét ecetes vízzel fertőtlenítették. Fogfájás esetén foghagymát rágtak, ezt a fájós fogra nyomkodták, vagy sósborszeszt csöpögtettek a fogra.
Ha keveset aludt, nyűgös, sírós volt a csecsemő, mákhéjból főztek neki teát, kevés cukorral ízesítették.
A reumás, fájós lábat csomóba markolt csalánnal veregették, bízva a csóványméreg gyógyító hatásában. Fekélyek, gyógyulni nem akaró bőrbetegségek esetén megállapították, hogy a betegnek rossz vére van. Ha semmiféle módszer nem segített, és a fekélyek, gennyes kiütések továbbra is makacsul fájtak, terjedtek, megállapították, hogy a beteg rontás áldozata. A rontás és annak feloldása már a babona- és hiedelemvilágba tartozik. Rémai Anna néni elbeszélése szerint egy fiatal csatai legénynek szinte egyik napról a másikra csúnyán kifekélyesedett a lába. Bármilyen gyógymóddal próbálkoztak, a fekélyek ugyanúgy megmaradtak. Egy toprongyos, faluról falura vándorló vén koldusasszony megállapította, hogy a fiút megrontották. Megkérdezte, hová, kikhez járogat mostanában, nem ment-e keresztül valamin a küszöbön. A fiú emlékezett rá, hogy a barátjáék házába lépve a küszöbre szórt babon lépett keresztül. Azt tanácsolta a fiúnak, hogy egy kiló babot egy órán át főzzön, vigye ki a keresztúthoz pontban éjfélkor úgy, hogy senki ne tudjon róla, senki ne leshesse meg. Ott szórja el a babot minden irányba, és ezután menjen haza. A fiú megtette, amit a koldusasszony tanácsolt, és pár napon belül elmúltak a lábáról a fekélyek.
Adatközlők: Molnár Mária (1904, Csata), Gáspár Margit (1907, Csata), Rémai Anna (1902, Csata)
