A Leary által ismertetett 16 interperszonális alaptémából az N: gondoskodó és az O: nagylelkű magatartás összevonásával keletkezett ez az osztály. Tagjaira már nemcsak az jellemző, hogy pozitív érzelmi beállítottságúak, hanem az is, hogy - mérsékelten ugyan, de - vezetésre, irányításra törekszenek.

Adaptív formája annyiban emlékeztet az előző (LM) osztályra, hogy az idetartozókat is a hagyományok tisztelete és a kapcsolatteremtési készség s a barátságosság, valamint az együttérzés jellemzi. Az NO osztályban ez azonban új elemekkel bővül. Ilyen a felelősségteljes magabiztosság, amelyből a pozitív érzelmi bázis miatt segítő, támogató és tanácsot adó magatartás alakul ki.

A legtöbb közösségben (melynek élén a kinevezett, formális vezető áll) érezteti kedvező hatását az ún. emocionális (informális, tehát nem kinevezett) vezető. Ez az a személy, akit tisztelnek, szeretnek és becsülnek a többiek, s bár nincs funkciója, adnak a szavára, s ha úgy érzik, hogy szükségük van rá, ki is kérik a véleményét. Nos, az ilyen szeretve tisztelt ember az adaptív NO, aki függést és respektust (JK) vált ki.

(Zárójelben és új bekezdésként írom le, hogy az ostoba formális vezető be akarja törni, vagy beosztott vezetővé akarja kinevezni /illetve más, aljasabb módon megvenni törekszik/ az illetőt - az okos formális vezető /tiszteletben tartva szerzett - tehát nem kapott! - státuszát/ megnyerni igyekszik őt az ügynek, s ez rendre sikerül is, mindenki előnyére és örömére...)

Maladaptív formában, extrém intenzitás esetén eltűnik a felelősségteljesség, s helyébe lép a merev hypernormalitás. Emberünk ezt úgy éli meg, hogy neki szolgálnia kell a többieket. Ezt elérendő, nemcsak annál akar többet adni, amennyit módjában áll, amennyire képes egyáltalán (bár ez se semmi - gondoljuk csak végig!), hanem azt, annyit és úgy is akar adni, amit, amennyit és ahogy a környezet már nem is igényli, köszöni szépen, de nem kell...

Ettől hypernormális ez az ember, hogy ő tulajdonképpen azért áldozza fel magát (újból leírom: sokszor kéretlenül!), mert önértékelésének ez a másokért tett szolgálat a feltétele. Hogy látva lássák, éljék meg a többiek, amint ő mindent feláldoz, önként és dalolva  lemond bármiről, mindenről, mert neki csak a szolgálat a szent, csak a többiek érdeke a fontos... ("Főnök, nekem mindegy, hogy mit vezetek, csak vezethessek" - mondta egyszer egy kollégám  többünk jelenlétében, és nem is értette, miért nézünk rá furcsán.)

Miközben, igen, ahogy ez várható is, időnként viselkedés-zavarok tapasztalhatók emberünknél, amelyek neki is idegenek, érthetetlenek ("Doktor úr, ez nem én vagyok..."). Azért csak álljon itt egy kis lista: időnkénti alkoholizálás (és  botrányos megszégyenülés), szexuális aberrációk ("No nézd csak, a szent fazék..."), hypochondriázis: ő a képzelt és képzett beteg (aki "vágja" a halálos kór tüneteit...) - és persze és főleg pszichoszomatika:

minden, bármelyik lelki-idegi eredetű testi, működésbeli tünet, zavar, néha betegség is.

            Ezt is új bekezdésben, de zárójel nélkül írom, mert nagyon is idetartozik: ha a betegségek egyenletesen oszlanának meg a 8 osztály tagjai között, akkor osztályonként (8x?=100) 12,5% jutna. (Ha még emlékeznek, kivéve a BC-t, mert ott nemigen van beteg.)

Nos, a Leary és munkatársai által vizsgált összes pszichoszomatikus eset 50%-a (!!) ebbe a kategóriába esett, tehát négyszerese a statisztikailag elvárhatónak.

            S még egy elgondolkoztató adalék: pszichoterápiára kevéssé motíváltak ezek az emberek. Márpedig az ortodox orvosok is elfogadják, hogy a pszichoszomatikus eseteknél gyógyszerrel csak tüneti "eredmények" érhetők el: a pszichés eredet, származás önmagában is pszichoterápiáért kiált (amit legfeljebb a terápia kezdetén érdemes homeopátiával megtámogatni)... De a mi emberünk "nem ér rá" ilyen hókusz-pókuszokra: bekapja marékszám a bogyókat, és megy, hogy tovább áldozza magát felfelé a hálátlanokért...

            Elnézést az iróniáért. De a túlzás - mint a karikatúra - még jobban kiemeli a lényeget; azt, hogy a nagy önfeláldozás mögött nagy önzés érhető tetten: Így tönkrementem és még jobban  tönkremegyek majd miattatok!

            Már nehogy most is a gyerekkorban keressük a bűnösöket! - hallom, s felelem, hogy nem bűnösöket keresünk mi (hiszen néhány elvetemült vagy súlyosan beteg/es/ embert leszámítva melyik szülő akar szándékosan rosszat a gyermekének?!), okot, okokat kerestünk eddig is, az a dolgunk most is.

            Nos, a hypernormalitás hátterében neurózis (az idegrendszer kóros működése) áll. Ez a kóros idegi működés ez esetben pszichoszomatikus tünetképződéssel "fejezi ki magát". (Lehetne a zavar megjelenési formája a nagyon hasonló vegetatív neurózis, vagy a minőségileg egészen más pszichózis is...) A pszichoszomatikus tünetek változhatnak - a személyiségzavar marad. (Hasonlóan az alkoholista ember feleségéhez, akit - ha meghal a férje - rövid idő után egy másik alkoholista mellett látunk egyre kevésbé szörnyülködve...)

            Mai bemutatónk is arra utal tehát, hogy a gyerek tudattalanul tanul, a jó és a kóros viselkedés háttere között csak mennyiségi a különbség, de - mivel tanult attitűdről van szó - a hypernormalitás is csökkenthető, felelősségteljes, pozitív beállítódássá "szelídíthető" pszichoterápiával (esetünkben kissé nehézkesen ugyan, mert - mint tudjuk - hősünk erre kevéssé motívált).

            Folytatjuk, addig is konzultációs lehetőség:

      (06-1) 24-00-117, 06-20-950-61-33, [email protected], [email protected].