Tényleg: kinek is állítják ki így a félév végén a bizonyítványokat, értesítőket, indexeket, leckekönyveket? Kiket minősítenek ezek a dokumentumok és kik is minősülnek ilyenkor? Hiszen több okunk is van, lehet arra, hogy ne csak a gyerekekre gondoljunk.

            A 3L (Life Long Learning: az élethosszig tartó tanulás) szellemében, meg a jól felfogott érdekünkben, és persze, mert különben nekünk annyi - szóval mi, felnőttek is tanulunk (ha nem is mindig önként és dalolva), vagyis minősülünk legkésőbb a vizsgán, vagy amikor alkalmaznunk kell(ene) a tanultakat...

Ám (mi is) minősülünk akkor is, ha a gyerek hozza a bizony hitványt, vagy akárcsak az üzenőt, az ellenőrzőt.

            És bizony történnek ilyenkor néha komikus, tragikomikus vagy éppenséggel tragikus (félreértett szójelentéssel drámai) események. (Mert ahogy a mottóból is kitűnik, sokan téves értelmezéssel használják a "dráma" szavunkat: a "tragédia" jelentésével azonosítják, jóllehet az csak egy a drámai műfajok közül.)

            Sok gyerek szó szerint nem mer hazamenni a rossz jegyekkel: világgá (vagy a nagyihoz, barátokhoz) megy, esetleg elcsavarog, de - sajnos - évről évre előfordul öngyilkossági kísérlet is ilyenkor, ami néha valóban tragikus következményekkel jár.

            Jómagam szülő vagyok, immár öt gyermek apja, de tanár is és főleg pszichológus - és persze tanulok rendületlenül a 3L szellemében, tehát mindkét oldalról megélem az élményt.

            Megélem, és azt mondom, hogy minden bizonyítvány valahol egy felnőtté.

            Mert ahogy szeretni sem csak Szenteste kell a hozzánk tartozókat, a tanulóval sem elég csak a bizonyítvány láttán törődni.

            Az pedig egyszerűen megengedhetetlen, hogy egy gyerek annyira féljen bárkitől, illetve annyira reménytelennek lássa a helyzetét, hogy a halálba akarjon menekülni.

            Fontos, hogy a gyerek mindig érezhesse, hogy szeretjük és bízunk benne.

Ezért egészen kicsi korától kerülni kell a romboló (destruktív) kritikát. Ha lusta dögnek, butának stb. nevezzük őt, ezzel olyan negatív programot ültetünk el a tudattalanjában, amely a megfelelő helyzetben "beindul", és olyan viselkedést, magatartást vált ki, amelyről szól.

Ugyanakkor az is zsákutca, ha - akár a legjobb szándékkal - elvtelenül dícsérjük a gyereket, hisz ő már egészen kicsi korától is megérzi metakommunikative, ha egyszerűen nem igaz, amit mondunk.

Mindkét esetben az is előfordulhat, hogy a gyerek - szorongását elkerülendő - egyáltalán nem hiszi el, sőt: elutasítja, tagadja mindazt, amit mondunk, tehát az igazat is.

Néhány szülő a "Helyettem, kis virág" elv alapján azért erőlteti angolra, művészi tornára, zongorára stb. az ez iránt egyáltalán nem érdeklődő gyerekét, mert neki nem adatott meg annak idején, bár ő szívesen tanulta volna.

És hogy el tudunk néha feledkezni magunkról, mik ki nem csúsznak a szánkon! Hogy anyának azért szúr a szíve, mert te ilyen rossz tanuló vagy. Hogy apátok azért nincs soha itthon, mert csak szomorítjátok ezekkel a jegyekkel. Hogy miket üzen nekem ez az úriasszony, ahelyett, hogy elvégezné ő a maga dolgát, hiszen azért fizetik!

Kedves Olvasó!

A drámai műfajok - ahogy tanultuk - párbeszédes formában fejtik ki a mondanivalót. Átadom tehát a szót. Mint látják, szándékosan csak negatívumokról írtam. Önöktől várom, hogy kifejtsék pozitívumokban a címben foglaltakat: írják le, hogyan tanuljunk.

Hogyan tanuljunk mi, felnőttek, és hogyan szervezzük, segítsük a többiek: felnőtt társaink és főleg a (gyorsan a fejünkre növő) gyerekek tanulását.

Az érintett olvasók nevében is köszönettel és hálával fogadok minden hozzászólást: ötletet, javaslatot, tapasztalatot. A leghatékonyabbakra külön is felhívom majd a figyelmet.

Addig is, most is van konzultációs lehetőség:

      (06-1) 24-00-117, 06-20-950-61-33, [email protected], [email protected].