Az alcím egy ismeretlen 20. századi költő versének címe. Maga a vers Pszicho-dekameron című, csak felnőtteknek írt könyvemben olvasható, a következőképpen:

Egyszer hozzám bújtál egy ősi mozdulattal,

az arcodon gyümölcsök fénye derengett,

és mosoly hajolt rá szelíden a szádra.

Emlékszik rád a testem: semmid sem idegen,

még a hangod melegét is őrzöm valahol bent,

de én csak az arcodat szerettem akkor.

S akartam látni lassú változását:

szemednek, szádnak megöregedését

mellettem, miattam -

és csak magamat láttam ott, semmi kis hajakkal,

kacatjaim közt keresni tétován

emlék-arcodat -

ne sírj,

de feszíts magadhoz, hajlíts magadhoz,

ránts le, lebegtess s emelj magadhoz -

Te tartsd majd kifosztott, néma arcom

a fény felé.

A Fény felé.

A könyvben - amely felvállaltan Boccaccio Dekameronjának ötlete alapján íródott - tíz hipnoterapeuta (hét nő és három férfi) vitat meg naponta egy-egy olyan esetet, amelynek mindegyikében az a közös, hogy pszichés eredetű szexuális zavarokat kezelnek bennük hipnózisban vagy más módosult tudatállapotban. (A deka meron tíz napot jelent, de Boccaccio szereplői naponta tíz, így összesen száz történetet mesélnek el egymásnak.) Az én könyvemben az esetismertetéseket versek választják el és kapcsolják össze.

 Ez a vers - mint látják - a Szeptember végén attitűdjének jegyében szól a szerelem jövőjéről. Kéretik - a cikk témája miatt is - az alábbi igéken eltűnődni: "Feszíts.., hajlíts (magadhoz), ránts le, lebegtess s emelj (magadhoz)".

Az ismeretlen költő ezzel az öt igével elég sok mindenre akar utalni (egyik következő könyvem, amelyet ezzel a cikk-sorozattal párhuzamosan írok, a Versmagyarázat címre hallgat majd; jelen dolgozatom akár oda is íródhatna).

A feszíts és a hajlíts (magadhoz) az előző epizódban bemutatott koordináta rendszer y tengelye mentén történő mozgásokra utal: uralkodás-önalávetés a tengely "neve". Az engem magához feszíteni akaró partnert az én ellenállásom, ódzkodásom, húzódozásom egyáltalán nem befolyásolja: ő csak húz, húz.. Míg, ha inkább hajlítani akar magához, akkor először oldja merevségemet, megpuhít - talán, mert felvillant benne a közmondás: Törik, de nem hajlik (mármint a merev fa).

Ha elfogadják az előző epizód egyik lényeges gondolatát, akkor ugye egyetértünk abban, hogy mindkét attitűd alkalmazható és alkalmazandó - a megfelelő esetben. A rugalmasság  ugyanis mindkét félben ott kell legyen, és ezt mindkettőnknek nemcsak kívánni, de engedni is kell...

A ránts le, lebegtess s emelj (magadhoz) ugyanezt ragozza, csak más aspektusból. Vegyük először a két szélső igét. Az  anima, mint írtam korábban, egyaránt tartalmazza a végzet asszonyát, a romlott, bukott nőt - és a szűzies, tiszta és elérhetetlen (isten)nőt.

Az asszony legyen az ágyban jó kurva - tartja az ugyancsak közismert mondás. És emlékezzenek a kamaszkorról írtakra: a fiatal nem sokra tartja azt a lányt, aki lefekszik vele - és nem akarja "bántani" a szerelem piedesztáljára éppen általa helyezett ideált. A felnőtt férfi ezt másként éli meg: elvárja az adott pillanatokban a  lerántó vad szenvedélyt, a mesterségbeli tudást és rafinériát, a máskor közönségesnek tűnő stílust is - ahogyan elvárja-igényli a belső tartást, a testi-lelki-szellemi igényességet befelé és kifelé egyaránt, amely emeli őt is.

A középső ige - a lebegtess - több és kevesebb  az eddigieknél. Ma már nem vitatott, hogy a férfinek is van orgazmusa,  az ejakulációtól gyakran függetlenül. Nos, testileg ezekben a pillanatokban-percekben, lelkileg-szellemileg pedig a közös, jó esetben a nő által kiváltott, de legalábbis vele szinkronban átélt "körös-körül jó érzés"-állapotokban élhető meg az a lebegés, amit a férfi valahol a nőnek, a vele való kapcsolatnak is tud köszönni...

Zárja ezt a "rendhagyó" epizódot - egyelőre értelmezés nélkül - az ismeretlen költő egy másik verse, ugyancsak a Pszicho-dekameronból. A költő egy orvosi rendelő előterében figyelt fel egy idős hölgyre...

Várótermi varázslat

Elnézem ezt a fínom arcot,

fölötte az ápolt, hálós hajat,

az alatt az őszintén vállalt

mély homlok-ráncokat;

a zöldes-szürkés szemek kútjai

rabul ejtik tekintetem,

míg a szűkülő pupilla nem jelzi:

tovább már nem fürkészhetem

mélyüket, így lejjebb siklik

pillantásom: a szépmetszésű orra;

majd a nyugtalan, hát fegyelmezett

szájat s az állat veszem sorra,

s tapintatosan, ahogy csak lehet,

végigsimítom szemmel a nyakat,

majd újra felemelem a fejem

egyszerre gyönyörködve mindenen -

igen,

ilyen lesz, ha még láthatom,

negyven év múlva is az arcod,

édes egyetlenem.

Folytatjuk. Addig is: