Frank W. Abagnale a hatvanas évek végén követte el csekkhamisítás sorozatát, ami miatt az FBI végül, nagy nehezen lecsukatta. A férfi először pilótának adta ki magát, később gyermekorvos, majd ügyvéd is volt. Ezek voltak ugyanis azok a hivatások, amelyek hallatán a különböző bankok a legkevesebb akadékoskodással nyitottak számára csekkszámlát. Fő a bizalom, ugye. Emberünk egy valamit valóban nagyon alaposan megtanult: a csekkeket. A kinézetüket, használatukat, banki pénzforgalmi mozgásukat, mindent. Nem volt még 25 éves, amikor letartóztatták. Pár év alatt 4 millió dollár értékben fizetett fedezetlen csekkel. Nyilvánvaló, mázlija is volt, hogy hosszú ideig el tudta kerülni az FBI-t, s az ügyét vizsgáló Handratty nyomozót. S nem kevés dörzsöltség, amit apjától lesett el. Az öregnek valahogy mégsem jöttek be soha igazán a nagy dumák. Fia se csinálta másként, csak az ifjonti magabiztosság, pofátlanság szavatolta a sikert. No meg a gondosan megválogatott tárgyalópartnerek, akik jellemzően csinos, fiatal hölgyek voltak.

Spielberg ismét hálás témát talált. Ellenben nem sokat vacakolt vele. Fogta, levezényelte, talán el is vett az eredeti anyagból, vagy hozzá is tett. Nem látszik. Egyszerűen, feltehetően csak hírneve kedvéért nem lineáris időrendben végigvezet Abagnale életének pár évén. A film már a legelején megadja a hangulatot: a főcím zenéje (John Williams) és grafikája egyértelművé teszi, hogy kisvártatva a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Amerikájában találjuk magunkat. Beat-es, pszichedelikus, hidegháborús, gazdag, fogyasztói társadalomban. Amelyben, mint a legtöbb helyütt, a kisemberek hétköznapjai a meghatározók. S amikor a kisembert előveszi kormánya, nevezetesen az adóhatóság, akkor próbál visszaütni. Az Egyesült Államokban ez nem szokott sikerülni. Abagnale apja, a kisvárosi írószerboltos kényelmes egzisztenciája szép lassan megsemmisül emiatt. Felesége elhagyja, barátjánál keres (anyagi) vigaszt. Fia pedig egy valamire koncentrál: ha lenne pénzük, otthon megint rendbe jönne minden. S nekiáll csekket hamisítani.

Nagy kár, hogy a rendező mindezt legfeljebb érzékelteti. Találja csak ki a néző. Ugyanez igaz a rabló-pandúr játékra is. A film végére kiderül, hogy ezek ketten különös barátságba keverednek egymással. Azt illetően, hogy miként, legfeljebb annyi támaszunk van, hogy az ügynök egyszer szemtől-szembe állt a csalóval, majdnem elkapta, illetve minden évben Szenteste telefonon beszélnek egymással. A hamisítót Leonardo DiCaprio alakítja. Nincsen vele különösebb gond. Könnyedén elhisszük neki, hogy 17 éves. A szerep is hálás. Biztos, hogy bárki megcsinálná azt, amit a filmben lát. Ha lenne merszünk, és elég bőr a képünkön. Szóval szimpatikus a karakter. Csakhogy a nyomozó is. Tom Hanks játssza, kisujjból. Fikarcnyit se alakít, bár mégiscsak egy Hoover-érás szövetségi fakabátról van szó. Azok meg ilyenek lehettek. Mindenesetre hiányzik az alap dramaturgiai ellentét, a jó és rossz között. A két ellenlábasnak egyaránt szurkolunk. A katarzist meg felejtsük el. Volt, aki a vetítés után egyenesen zseniálisnak titulálta a filmet. Sajna Spielberg a Párbaj óta zseniálisat nemigen. Azért egyszer meg lehet nézni. (Forgalmazza: UIP-Dunafilm, országos bemutató: február 6.)