Miért kapjuk fel a fejünket egy ilyen újságban vagy televízióban hallott hír hallatán? Miért szörnyűlködünk, és hisszük azt, hogy a mi családunkban ez soha nem fordulhat el?

Azért, mert többségünk gondos szülőként definiálja önmagát, aki gyermeke minden testi-lelki bajáról, problémájáról időben tudomást szerez. De valóban így van ez?

A gyerekvállalás óriási pszichikai megterhelés a szülő számára. Egy életre szóló felelősségvállalás, és egy tucat szerepkör elsajátításának kötelezettségét vonja maga után.

Ha gyereket vállalsz, jobb ha már előtte felvértezed magad pár szakmából. Gyakorló szülőként arra bíztatok mindenkit, hogy már a kisded születése előtt képezze ki magát gyerekorvossá, de még jobb, ha kisebb rutinműtéteket is el tud végezni gyermekén.

Ki tudja, mikor kerül olyan helyzetbe, hogy gyöngyöt kell keresni az orrlyukában, vagy éppen azon tanakodni, hogy vajon vakbélgyulladása vagy szimplán gyomorgörcse van.

Kezdő szülőként én is egyből ki akartam hívni az ügyeletet, hiába tudtam, hogy kell lázat csillapítani, és hiába citáltam a nagykönyvek bölcs tanácsait. Teljesen lefagytam, és valami külső segítségben bíztam. Az orvosban.

Az orvos megnyugtat, hisz ő ezt tanulta. Hiába teszi ugyanazt, mint amit én tennék, olyan pozícióban van, mint a pap vagy egy repülőgép-pilóta. Presztízsét az adja, hogy életek múlhatnak rajta.

Ám presztízs ide vagy oda, mégis fel kell tudnunk ismerni a betegség jeleit, főleg ha vészhelyzet van,  hiszen mi látjuk nap mint nap a gyerekünket, mi észleljük, hogy valami nincs rendben. Ez az a bizonyos szülői megérzés.

Igen, jó tudni, milyen tünetek utalnak arra, hogy hiperaktív a gyerek, vagy valamilyen fertőzéssel küszködik. Esetleg lúdtalpas vagy bőrproblémái vannak. Ilyenkor teljesen természetes, hogy rögvest orvost keresünk, információk után kutatunk (ez ügyben a héten az Életforma is ad egy pár gyakorlati tanácsot) gyógyszert váltunk ki, gyógyítunk és aggódunk.

De hajlamosak vagyunk elsiklani a fölött, ha a gyerek lelke betegszik meg. A szülői megérzés vajon miért nem működik ilyenkor is minden esetben?

A lélek nem mindig produkál látványos tüneteket. Lehet, hogy egy ideig nem is tulajdonítunk nagyobb jelentőséget egy kis hőemelkedésnek, némi étvágytalanságnak vagy a napok óta tartó szótlanságnak. Rossz passzban van. Kamaszodik. Majd elmúlik- mondogatjuk.

De nem múlik el, de nem tud túllépni rajta. És ezen biztos, hogy nem a háziorvos fog segíteni.

Egy nem régiben készült életmódvizsgálat szerint a gyerekeknek csaknem fele egyáltalán nem osztja meg szüleivel a bizalmas természetű problémáit. Viszont a szülők ezt egyáltalán nem érzékelik így. Ők állították, hogy gyermekük minden intim kérdést-gondot megbeszél velük. Abban a boldog hitben altatták magukat, hogy a "lélekgondozás" terén is teljesen képben vannak a gyereket illetően.

Amikor arról kérdezték a gyerekeket, hogy bizalmas problémáikról kivel tudnak beszélgetni, 44%-uk nem említette ebben a helyzetben sem az apját, sem az anyját.

Vajon ki segít nekik eligazodni az életben? Ki mutatja meg, hogyan kell kapcsolatokat ápolni, önmagunkat és másokat elfogadni, és egymásra vigyázni? Ki jelöli ki a helyes csapásvonalakat? Ki mutat túl a televízió, a számítógépek, a pikk-pakk bekapható, elszívható, megiható szerek, és a zűrös-zajos szerelmek őrületén?

Figyeljünk rájuk ebben a rohanó és számunkra is egyre zavarosabb világban! Amíg nem késő....

 P.E.