A mohácsi busójárás a legismertebb alakoskodó népszokásunk, eredete a Mohácson letelepedő sokácokhoz (a katolikus horvátok egy kisebb csoportja) kapcsolódik, és egészen a török időkbe, a 18. század elejéig vezethető vissza. A mohácsi busójárás sokác jellegét soha nem vesztette el, jóllehet, olyan hatások érték és érik ma is, melyek következtében folyamatos átalakuláson megy keresztül. A kezdetben télűző rítus, mára a város turisztikai látványossága lett, ugyanakkor egy nemzeti kisebbség identitásának megőrzését jelentő hagyomány továbbélésének követendő példája is.

Mohács vezetősége már az 1920-as években megfogalmazta, hogy a busójárás olyan látványosság lehet, mely vonzza a vendégeket, növeli az idegenforgalmat, bevételt jelent a városnak, tehát nem elsorvasztani kell, hanem vonzóbbá kell tenni.

Az esemény komolyságára jellemző, hogy általában 500-600 fő öltözik busónak, akik aztán kisebb csoportokba szerveződve járják a sokác negyed házait, és különböző termékenységvarázsló, betegséget vagy gonoszt űző cselekvéseket végeznek. A maszkok mögé, egy másik világba rejtőzve, maguk mögött hagyva a mindennapok világát, az ünnepelni akarás szándékával lépnek be és ki egy sajátos, a hétköznapoktól eltérő társadalmi-kulturális térszínbe.

Az UNESCO tagállamai 2003-ban nemzetközi egyezményt írtak alá, amely egységes szellemű útmutatóként és jogi keretként szolgál a világ számára a szellemi kulturális örökség védelméhez. A Magyar Országgyűlés bizottsága elsők között a mohácsi busójárást javasolta felvenni a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe, és azt követően felterjeszteni az UNESCO Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára is. (Minorics Tünde, etnográfus)