Divat? Ugyanúgy viszonyulni a gyermek születéséhez, mint egy ruhadarab, vagy cipő kiválasztásához?

Elgondolkodtam. Vajon miért is alakult ki ez a divat? S vajon, tudják-e, akik e divat alapján döntenek, hogy mitől fosztják meg önmagukat és gyermeküket? És ezeknek az elmaradt érzéseknek és folyamatoknak vajon milyen hatásai lesznek, lehetnek később az anya-gyermek kapcsolatra, a gyermek fejlődésére?

Természetesen nem arról van szó, hogy amikor orvosilag indokolt - sajnos számos ok lehet rá - akkor ne császármetszéssel jöjjön a gyermek a világra.

Egy - orvosilag - normális terhesség végén a baba érzi, és dönti el, hogy itt az idő, hogy kibújjon és ismerkedni kezdjen a világgal. A vajúdás és a szülőcsatornában való araszolás valóban talán az egyik legnagyobb trauma, amit életünk során átélhetünk, ám ez éppúgy kell az egészséges fejlődéshez, mint az a felszabadító érzés, amikor ebből a "szorongatott helyzetből" kiszabadulunk.

A legtöbb kismama fél a szüléssel járó fájdalomtól. Ez természetes is. Ám, aki már szült az tudja, hogy ezt a fájdalmat egy pillanat alatt el is felejti, amikor újszülött gyermekét néhány perc múlva már magához szorítja. Lelkét és szívét eltölti a csodálatos érzés: anya lettem! Euforikus öröm, soha el nem múló boldogság érzése. A vajúdás fájdalmával, és a megszületést követő megkönnyebbüléssel születik meg az az anyai érzés, mely a gyermekkel való kapcsolatát egész életére meghatározza. És ugyanígy a síró újszülött is azonnal megnyugszik, mikor pár percesen anyja mellére helyezik, hozzábújik, és kialakul benne az örökre szóló kötődés anyjához.

A pszichológusok szerint a problémás terhességet követő császármetszéses szülésnél, a gyermekéért való aggodalom hasonló emocionális folyamatokat indít el az anyában, és ugyanúgy bekövetkezik a megkönnyebbülés érzése, s vele az értékes anyai érzés kialakulása. A babát ugyan nem tudja annyi ideig magánál tartani, és az első napokban nem is tudja úgy gondozni, mint a természetes szülésnél, ám éppen erős anyai érzésétől indíttatva ezt a későbbiekben, ösztönösen sokszorosan próbálja pótolni, több babusgatással, ringatással.

De milyen érzések játszódnak le azokban, akik egy normális és egészséges terhesség végén divatból választják a császármetszést?

Nem tudják leküzdeni a fájdalomtól való félelmüket? Nem vágynak arra, hogy újszülött gyermeküket rögtön maguk mellett tarthassák? Netán nem is igazán vágytak a gyermekre, és szeretnének minél előbb, minél könnyebben megszabadulni tőle? Vagy egyáltalán mindig, mindenben lehetőleg a könnyebbik megoldást választják? S vajon, ha így elmarad az igazi anyai érzés megszületése, milyen lesz az anya és a gyermek kapcsolata később? ? Netán úgy fogja kezelni gyermekét is, mint egy divatos darabot? Lehet nem dobja el, de az sem jobb, ha csak kötelezettségből, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés miatt gondoskodik gyermekéről.

És milyen emóciók alakulnak ki, vagy maradnak el az újszülöttben, mely azután meghatározza későbbi fejlődését is?

Cseppet sem mellékesen e könnyebbik megoldásnak - mely mégiscsak egy műtét - mind az adott szülésnél, mind hosszútávon számos kockázata van az anyára nézve. Könnyen előfordulhat, hogy második gyermekét, bármennyire is szeretné természetesen úton megszülni, éppen a korább hegek miatt már nem lehet.

A divat követésével így tán örökre megfoszthatja magát egy semmivel nem pótolható érzésétől.

Megéri?