A koronavírus megjelenésével szinte mindenki életében hirtelen drámai változás történt.
A korlátozó intézkedések miatt gyakorlatilag mindannyian szobafogságra lettünk ítélve, ebből pedig szinte automatikusan következik, hogy aki valakivel együtt él, azt arra ítéli most a sorsa, hogy ezt a kényszerűségből eltöltött időt, mindenképpen a társával ossza meg, lehetősége szerint kellemesen.
De az is eléggé nyilvánvaló, hogy kik lesznek azok, akik a legjobban megszenvedik ezeket a napokat, vagy éppen heteket, de lehet, hogy hónapokat.
Azoknak lesz most is a legnehezebb, akiknek egyébként is az: a börtönben sínylődőknek, azoknak a menekülteknek, akiket táborokba zártak, a hajléktalanoknak, a krónikus betegségben szenvedőknek, az időseknek, a fogyatékkal élőknek, azoknak, akik nem élnek kapcsolatban, de gyakorlatilag az összes marginalizált csoportban élőt ide sorolhatjuk - olvashatjuk a Guardian véleménycikkében.
Ebben a különleges helyzetben még az egyébként normálisnak tekinthető élethelyzetben élőknek is komoly kihívásokkal kell szembenézniük, akiket ettől mindez idáig megkímélt a sorsuk. És mindannyian más és más kihívással fognak majd megküzdeni, lehet, hogy jóval nagyobbal és nehezebbel, mint az előző bekezdésben említett hátrányos helyzetű csoportok tagjai.
Hogy csak egyetlen példát hozzunk: a szülőknek, a munkájuk elvégzése, és a háztartás ellátása mellett mostantól napi 24 órában kell nem csak vigyázni, de szórakoztatni és tanítani is gyerekeiket. Ez már aztán embert próbáló feladat.
Azok azonban, akik egyedül élnek egy komoly teherrel kell megküzdeniük: a szeretet hirtelen és teljes elvesztésével. Lehet aggódni más, sokkal hétköznapibb ügyek miatt, ilyen lehet például még a munka elvesztése is, de ami igazán frusztráló az ilyen emberek számára, hogy nem tudnak megérinteni senkit. Az ölelés varázsa ilyenkor válik egészen nyilvánvalóvá.
Ha nincs járvány, akkor az egyedüllét lehet igazán nagyszerű is. Tartalmas időt lehet ilyenkor eltölteni a barátok meglátogatásával, flörtöléssel, egyebekkel, ebben az önkéntes karanténos időszakban azonban mindez lehetetlenség.
Hirtelen úgy tűnik, hogy ilyen körülmények között mindennel sokkal nehezebb megküzdeni, ezért a személyes kapcsolatok, a mindennapi érintés hiánya pusztító lehet.
Közben persze nagyon is „online” vagyunk. Valójában most naponta többekkel lehetünk kapcsolatban, mint általában. SMS, csevegés, közös filmnézés, videóhívás, alkalmazások, ahol bárkivel el lehet hosszan beszélgetni.
De társadalmi szempontból ez mégiscsak eléggé felemás. Vannak olyan korábbi barátok, ismerősök, akik most teljesen bezárulnak, és csak a barátokkal, a családdal vagy a kedvesükkel vannak.
A másik lehetséges opció, hogy az ember ugyanolyanokkal kerül interakcióba, akik ugyanabban a helyzetben van, mint ő maga; a velük való együttlét egyfajta hideg üresség érzetét eredményezi, ami pedig utána jön, a még gyilkosabb, süket csend.
Soha a történelemben nem volt még a mainál több lehetőségünk arra, hogy kapcsolatba lépjünk valamilyen módon embertársainkkal, de ez nem ugyanaz, mit a személyes találkozók.
Egy elem -, márpedig úgy tűnik, hogy a legfontosabb elem - hiányzik belőle: az érintés.
Ha valakit csak a képernyőt láthatunk, az soha nem adja meg ugyanazt azt érzést, mintha megöleltük volna. Az embereknek érintésre van szükségük ahhoz, hogy életben maradjanak. Szeretetre van szükségünk.
