Özvegy Tanczernét (akit még Kávási Judit néven anyakönyveztek a millennium évében) nem zavarta, ha fokozódott a nemzetközi helyzet.
Sőt!
Kifejezetten szerette, ha az internacionális viszonyok beköltöztek a személyes életébe, és azok alakították mindennapjait.
Persze ez már csak az ötvenes években volt így; a háború előtt óvta, védte magánéletét, elegáns női szalont működtetett a Duna jobb partján, a budai úrihölgyek hozzá jártak pelerinért, zsabót szabott, varrónők dolgoztak a keze alá, nem volt gond, nagy házat vitt.
A kitelepítést csak azért tudták elkerülni, mert a korábban tanácsosi rangban lévő férje hamar elhalt, így a neve elé az özv. rövidítést biggyesztő Tanczerné egy előnyös csere révén átköltözhetett a város Pesti, kevésbé elegáns részébe.
A Kossuth Lajos utca 6. szám alatti ház amúgy is nyüzsgött a szabóktól: a földszint egyik udvari toldaléképülete a kéziszövőké volt, az alagsorban pedig Birkás Imre húzta meg magát egy kisebb műhelyben, ő a férfiak részére készített alkalmi zakókat, cájgos nadrágokat, de ha a házból azzal szaladtak le hozzá a kisfiúk, hogy „birkásbácsi” tessék felhajtani a pantallómat, akkor nekik sem mondott nemet.
Hogy hány éves lehetett az öregúr, azt már megsaccolni sem lehetett, de a korára talán abból lehetett következtetni, hogy a kis műhely falán a K. und K. bakáinak készülő harctéri menték szabásmintái díszelegtek.
Özv. Tanczerné a ház félemeletén alakította ki szoba hallos lakásában kis női szalonját, és bár próbálta megtartani korábbi előkelő vendégkörét, a nagy társadalmi változások őt is korábbi „üzletpolitikája” feladására késztették.
Hivatali dolgozók, kispénzű titkárnők fordultak meg már csak nála, és ugyan volt megrendelése, de a gyenge kartonszoknyák, és egyéb kiegészítők kiszabása, megvarrása már nem hozott annyit a konyhára, mint korábban.
Ekkor érzett rá özv. Táncezré a nagy, hivatalos ünnepnapokban rejlő lehetőségre, és bár a nemzetközi munkásszolidaritás májusi seregszemléje nem különösebben mozgatta meg a fantáziáját, azért ott volt még az anyák napja, de legfőképp a nemzetközi nőnap.
Március elején már előbújnak a hóvirágok, nincs más dolga az embernek, mint kimenni a természetbe, és leszedni a frissen nyílt növényeket.
És itt volt egy kis gond.
Özv. Tanczerné születésétől fogva csípőficamos volt, amit a nehéz viszonyok között élő Kávási család nem tudott kezeltetni, így a nőt bicebócasága felnőtt életében is végigkísérte. Nehezen mozgott, nagy távokat pedig nem nagyon tudott megtenni.
Gyermektelen lévén viszont sokat sétált a budapesti iskolák környékén, és el-elnézegette a gyerekeket, ahogy szaladgálnak az épületek előtt.
És ekkor lett figyelmes arra, hogy az elhanyagolt, és csenevész városi fák tövében, a poros, szikkadt talajból szép kis hóvirágok nőnek ki. És, hogy nem csak egyetlen iskola mellett, de mindegyik budapesti iskola közelében.
Biztos a gyerekzsivaj miatt – gondolta magában özv. Tanczerné, mikor a márciusi reggeleken, kezében az összes fővárosi tanintézet címével felkerekedett, hogy begyűjtse a hóvirágokat a koszos, szemetes földágyásokról.
