De vajon önként vállalt, boldog életforma az egyedüllét vagy szükségből kovácsolt erény, amelyet a legtöbben szívesen odaadnának egy karikagyűrűért? A szinglik többsége a saját kényelmére gondoló egoista, vagy inkább a magányát különböző pótcselekvésekkel enyhíteni próbáló szerencsétlen?
A szingliség nem feltétlenül az önzésről vagy a kényelemről szól. A legtöbb fiatal arra törekszik, hogy minél több diplomát szerezzen, karriert csináljon, lakást, vagy autót vegyen. Mire ebből a csapdából kijönnek, sokan jócskán elmúltak harmincévesek, és lehet, hogy a felsoroltakból semmit nem értek el, de a családalapítást közben lekésték. 30-35 évesen az ember már nagyon nehezen tud alkalmazkodni a másikhoz. Ezért jóval nehezebb dolga van, ha 30 éven felül szeretne családot alapítani.
A fiatalok sokkal rugalmasabbak, tisztábbak. Könnyebben engedik át magukat a másiknak, nincsenek még rossz tapasztalataik, szokásaik.
Egy igazi szingli a kötöttségtől fél, attól, hogy fel kell adnia saját, megszokott életformáját valamiért, ami úgyis bizonytalan kimenetelű. Az igazi szingli az, aki senkihez nem akar tartósan kötődni, és hárítja a lehetőségeket - vagy azért mert fél tőle, vagy azért, mert tényleg egyedül érzi jól magát. Bár szerintem, nincs olyan ember, aki egyedül, hosszú távon boldog lenne...
Mindig a nőknek volt nehezebb, és ebben a sorsban osztoznak velük az otthagyott, elvált asszonyok is. A férfit sajnálják, ha elhagyja a neje, a nőt meg lenézik, és azt gondolják, biztos valami baj volt vele, ha nem tudta megtartani a férjét. Egy férfit nem csúfolnak akkor sem, ha ötvenévesen nősül, egy nő viszont már harmincon túl nem kell senkinek.
A nők 80 százaléka ma már művelt, önálló egzisztenciával rendelkezik, és ők a férfiak 20 százalékára hajtanak. A nők ugyanis mindig felfelé kapaszkodnak, egy okos nő nagyon ritkán köti össze az életét buta férfival, míg a férfiaknál nem akadály, ha a nő egy kicsikét butácska, a lényeg, hogy felnézzen rájuk.
A nőktől ma egy tucat szerepet várnak el egyszerre. Legyen jó feleség, mintaszerű háziasszony, odaadó anya, és emellett még álljon helyt a munkájában is. Azok a nők, akik mindezt felvállalják, elképesztően leterheltek, nem csoda, hogy sokakat riasztanak ezek a kilátások, és inkább az egyedüllétet választják.
Az elvált szülők gyerekei gyakrabban választják a szingli életformát, mint azok, akik teljes családban nőttek fel. Mert nincs előttük egy modell, hogyan kell megoldani konfliktusokat, néha élvezni, máskor elviselni egy másik ember állandó jelenlétét. De persze létezik, olyan is, hogy valaki egy tökéletes mintát látott otthon, mégis a szingli életformát választja.
De ha valaki ki szeretne ebből törni, ki tud! Az első lépés az, hogy az ember ne hazudja azt, hogy neki így jó, hanem felvállalja, hogy bizony mást szeretne. Ha megtalálja a kompromisszumot a megálmodott a herceg és a mindegy, csak legyen valaki között, rögtön kiderül, milyen nagy a választék többé-kevésbé megfelelő partnerből.
Végül is a párkapcsolat meghatározó dolog az élővilágban, nemcsak megalkuvást és alkalmazkodást jelent, hanem újabb távlatokat, lehetőségeket is, hogy kölcsönösen formáljuk egymást. Az ember társas lény, jobban érzi magát, ha tartozik valakihez, és szüksége van a kötöttségekre.
Akinek mindent lehet, azt végül semmi nem érdekli, ezért paradox módon sokkal szabadabb az, akinek korlátai vannak. A család több teret ad az önmegvalósításra, mint az egyedüllét, de kapcsolatban is csak az tud jól élni, aki ott is felismeri, hogy nem a társa függvénye, hanem magányos, egyedüli ember.
